1.-2. Fejezet

EGY

 

Noelle Alwyn

(más néven egy nő, akinek van terve, de az valószínűleg nem a megfelelő)

 

Fordította: Missy

 

Amikor azt mondtam, hogy ünnepi hangulatba akarok kerülni, akkor nem arra gondoltam, hogy egy karácsonyi lúd fog követni.

De hé, én benne vagyok.

Szóval egyedül vagyok egy ijesztő sikátorban, amit egyetlen pislákoló utcai lámpa világít meg. És akkor mi van? Ez a lúd nem akar halálra csipkedni, és a csőrével szétszabdalt tetemem darabjait szétszórni a georgiai Happy Cat belvárosában.

A kis fickó valószínűleg csak barátkozni akar, és szüksége van valakire, aki megmutatja neki a helyes irányt.

Ahogy én is próbálom ezt a saját életemmel.

A helyes irányba terelni.

Örömöt találni a váratlanban. Átvenni az időszak hangulatát, visszaadni valamit a közösségemnek, feltölteni a szeretet forrását a szívemben, és...

A liba sziszeg, én pedig meghátrálok, és egyik kezemet a torkomhoz kapom.

Egy működőképes terv kell, hogy ezt túléljem és holnap mézeskalácsot süthessek.

– Szia, haver, jó a szerkód – gügyögöm, mert ki az, aki nem szereti a bókokat?

Főleg, ha annyi fáradságot vett, hogy kicsinosítsa magát az ünnepekre.

A váratlan talán-barátom-talán-ellenségem egy hegyes sapkával kiegészített zöld manójelmezbe öltözött. Tolla hófehér, a csőre rózsaszínű, és a súlya valószínűleg úgy húsz kiló körül lehet.

Ha egy vacsoraasztalra kerülne, tíz embert is könnyedén jóllakatna.

Rossz Noelle. Csúnya gondolatok. A lúd manók a barátaid, nem esszük meg őket.

– Ugye, te nem egy komisz lúd vagy? – teszem hozzá, olyan hangmagasságban, mintha egy kutyához, vagy egy babához, vagy akár egy tortához beszélnék, amiről tudom, hogy meg fog repedni, amint megmozdítom. – Te csak egy kedves, ünneplő fickó vagy, aki valahol elvesztette azt, aki hazaviszi.

– Gá-gá-gá! Gá-gá-gá!

Oké, lehet, hogy kezdem elveszíteni a fejem, de ez nagyon úgy hangzott, mintha... mint a „JingleBells” eleje.

A liba is azt hiszi, hogy még több karácsonyi hangulatra van szükségem?

Mintha olvasna a gondolataimban, nagyot bólint, ettől leoldódik a manósapkája, ami vészjóslóan megáll egy koponya alakú tócsa mellett, elázott fekete szalvétákkal kiegészítve a szemgödrök helyén.

Jegyezd fel magadnak: ne menj a sötétben a térről a legrövidebb úton a pékséghez az olyan estéken, amikor Happy Cat hóbortos vadvilága kint kószál. Ami gyakorlatilag minden este megtörténik. A rövid idő alatt, mióta itt lakom, már megtámadott egy csapat falánk mosómedve, és kaparófaként használt egy alomnyi vadmacska kölyök.

Azok a szegény cicák. Ha halálra marcangolna egy magányos lúd elf, akkor ki fogja meglátogatni és felvidítani őket az állatmenhelyen, mert nem fogadták őket örökbe? És, ha én nem vigasztalom meg őket, mennyi idő múlva fordulnak a bűnözés felé, és kezdik el zaklatni az embereket a sikátorokban, úgy mint ez a liba?

A cicákra és az emberiség javára gondolva elhátrálok a térhez közelebb, ahol Happy Cat kedves városlakói éppen összepakolnak az élő betlehemi jelenetek után, ami az ünnepi szezont elindította.

De Lúd úrnak ez nem tetszik. Csapkodja a szárnyait, és felém nyújtja a nyakát, a szemei kidüllednek, miközben azt kiabálja: – GÁ-GÁ-GÁ!

– Oké. Oké. – Reszkető kezeimet a levegőbe emelem. – Mit szólnál egy karácsonyi sütihez? Ha adok neked egy sütit, akkor elmehetek? – Belenyúlok a kötényem zsebébe az egyik egyenként becsomagolt édes süteményért, amit a gyerekeknek osztogattam ma este, de a mozdulattól a liba erősebben csapkodja a szárnyait, és hangosabban gágog.

– Oké! Jól van! Nincs süti. Akarsz énekelni? Csináljunk egy szelfit? Hope állatmenedékéhez tartozol? Ha igen, vissza kéne vinnünk téged...

Elhallgatok és felsikítok, amikor előreront, a csőre felém irányul, mint egy vadászgép orra a célpontra.

Imádkozva, hogy végül is édesszájú legyen, kitépek egy süteményt a celofán csomagolásból, a földre dobom, elstartolok és visszarohanok a tér felé, az a tébolyodott szélhámos pedig szorosan a nyomomban.

Szent hógolyó, hű de gyors!

– Állj! – kiáltom a vállam fölött. – Kérlek! Lehetünk barátok is!

– GÁ-GÁ-GÁ, GÁ-GÁ-GÁ!

– Adtam neked egy karácsonyi sütit! És én közel sem vagyok olyan jó ízű, mint egy süti, esküszöm! Még rostban sem vagyok gazdag!

– Diótörő! Mi a fenét csinálsz?

Megpördülök a mély hang felé, és nekirohanok egy téglafalnak, a lúdéhoz illő manójelmezbe burkolt téglafalnak, amelynek fenyőgyanta és tőzegwhiskey illata van.

Azonnal tudom, hogy kinek a karjai zárulnak körém. Az illat – és a karok – csak egy férfira jellemzőek. Egy férfira, akinek gyönyörű, fene szexi csuklói vannak, amelyek az álmaimat kísértik minden éjjel, még akkor is, ha tudom, hogy nem szabad belezúgnom egy srácba, aki feleannyi idős, mint én, és aki magas épületeken ugrik át egyetlen ugrással, puszta kézzel sziklákat zúz szét, és egyetlen szóval gyilkos szándékú libákat állít meg, mert végülis ő egy tökös tengerészgyalogos.

Oké, rendben, igazából nem fele annyi idős, mint én.

De a többi rész igaz.

De csak azért, mert az újrakezdésemet pozitív hozzáállás jellemzi, még nem jelenti azt, hogy össze kell keverednem az első ínycsiklandó férfival, aki az utamat keresztezi. Az új kezdet arról szól, hogy átveszem az irányítást a sorsom felett egy kiszámíthatatlan világban. Arról, hogy okosabb leszek, kevésbé impulzív, és a változatosság kedvéért átgondolom a dolgokat.

Én azonban nem állok meg, hogy pillanatnyilag átgondoljam a dolgokat. Amint visszanyerem az egyensúlyomat, felmászom ClintO'Dellre, mint egy fára, és azt kiabálom: – Veszett lúd! Vigyázz! Veszett lúd!

– Gá-gá-gá, gá-gá-gá, GÁ-GÁ-GÁ!

Clintaz egyik karjával könnyedén a magasban tart, miközben a másikkal szigorú rámutat a támadómra. – Diótörő, fejezd be! Ez nem szép dolog. Kérj bocsánatot!

A fenébe is, szép hangja van. Csupa selymes forró csokoládé és mocskos rénszarvas játék, és a liba következő gágogása már eléggé bűnbánónak tűnik.

A libasuttogó is felvehető már ClintO'Dell különleges képességeinek listájára.

Felém fordítja a figyelmét, és gyönyörű száját olyan közel viszi az enyémhez, hogy a szívem kihagy, ahogy azt dörmögi: – Oké, Cukorfalat. Te jössz! Mondd el Diótörőnek, hogy sajnálod!

Pislogok. Cukorfalat?

Rájövök, hogy hozzám beszél, és fontolóra veszem, hogy újra a saját lábaimra állok, mielőtt elmagyaráznám, hogy mi történt. De a liba még mindig engem bámul, mintha a saját karácsonyi vacsoráját tervezné, és Clint férfias alkarja borzasztóan jó érzés a fenekem alatt. Úgyhogy egyszerűen felemelem az állam, és a lehető leghatározottabban bizonygatom, miközben úgy tartanak, mint egy gyereket: – Nem kell bocsánatot kérnem. Nem csináltam semmi rosszat. Én csak sétáltam, a saját dolgommal törődtem, amikor ő kiugrott az árnyékból és megtámadott. Csak annyit tettem, hogy adtam neki egy tökéletesen szép karácsonyi süteményt, amit a földön hagyott.

Összevonja a szemöldökét. – Azt állítja, azt mondtad neki, hogy ostobán néz ki a manójelmezében.

– Nem mondtam! – tiltakozom, mielőtt rájönnék, hogy csak játszik velem. – Ha-ha. Nem mondta ezt. Mert ő egy liba, és a libák nem tudnak beszélni.

– GÁ-GÁ-GÁ.

– Gágogj csak, Diótörő! – mormogja Clint anélkül, hogy megszakítaná a szemkontaktust. – Csak egy kis türelem. Hamarosan bocsánatot kérnek tőled.

Éppen magyarázkodni készülök, hogy nem örülök annak, hogy bolondot csinálnak belőlem, miután halálra rémített egy viselkedni nem tudó víziszárnyas, és elpocsékoltam egy kézzel díszített édes sütit, de ilyet a régiNoelle tenne.

Az újNoelle, az, aki az ünnepi jókedvet választja, ahelyett, hogy egy újabb decembert töltsön azzal, hogy letagadja, hogy szereti a kannás tojáslikőrt, és titokban él-hal a gyümölcstortáért – minél keményebb és minél meggyesebb, annál jobb – és, aki magáévá teszi az élet örömét, és gyakorolja, hogy hálát adjon a sok áldásért.

Meg a kis dolgokért is.

Talán ma este a hála gyakorlása azt jelenti, hogy örülnöm kell annak, hogy fizikailag nem sérültem meg ebben a fiaskóban, és bocsánatot kell kérnem valamiért, amit nem követtem el egy libával szemben, aki megpróbált megölni.

És talán Diótörő nem is próbált megölni. Talán azt próbálta kifejezni, hogy szerinte a cukorpálca mintájú harisnyám és a bolyhos fehér kötényem aranyos. Vagy talán csak ugyanúgy meglepődött és megijedt, mint én, és ez az egész csak egy nagy félreértés.

Mindenesetre, a sok dolog közül, amit életemben megbántam, az őszinte bocsánatkérés soha nem került fel a listára.

– Sajnálom, Diótörő! – mondom. – Remélem, hogy továbbléphetünk, és lehetünk még barátok.

Clint határozott és az ó-annyira-férfias-de-még-mindig-teltnek-és-ínycsiklandónak kinéző ajkai vigyorba húzódnak. – Most már jobban érzed magad?

Nem, csak megkukultam, és ennek a férfinak a mágneses jelenlétében olyan helyeken érzek meleget, ahol decemberben hűvösnek kellene lennie.

Le kell csillapodnom.

Ami sokkal könnyebb lenne, ha levenném a lábaimat a derekáról.

De ez egy olyan szép, keskeny derék. Ami a gyönyörűen ívelt, izmos fenék felett helyezkedik el. És épp csak megpillanthatom a tetoválását a manóruha gallérja alatt, és miért olyan szexik a tetoválások? Még a csuklóknál is szexibbek.

Kidugom a nyelvemet, hogy megnedvesítsem a hirtelen kiszáradt ajkaimat, és a férfi tekintete követi ezt, a hőfok felszökik, amikor megszólal egy hang az összegabalyodott karjaink fölött: – Diótörő! Hát, itt vagy!

Hope O'Dell, a lúd nyilvánvaló tulajdonosa, sietve megkerül minket, hogy a lúd nyakába akasszon egy pórázt. – Bocsánat, Noelle, elszabadult a káoszban. Remélem, nem ijesztett meg. Esküszöm, hogy a gágogása rosszabb, mint a csípése.

A férje, Blake két alpakát vezet át a kis pázsiton a sikátor bejárata mellett. Rám vigyorog, és én kezdek ráébredni, hogy Clintbe kapaszkodom, mint egy megriadt pókmajom. – Már megint karácsonyfát játszol, öcsi? – kérdezi.

– Megmutatom neked, hogyan kell bánni egy bajba jutott hölggyel mondja Clint. – Bocs, Hope. Te kaptad a leggyengébb O'Dellt. Neki mind a két karját használnia kell, ha meg kell mentenie téged egy mérges libától.

Hope felnevet. – Mind a két karját választom. Szeretem, ha átölel velük.

– Én is szeretem – motyogja Blake.

Az ifjú házasok forró pillantást vetnek egymásra, megrántják a pórázokat, és elvezetik az agresszor libát és az édes alpakka fiúkat az utcában távolabb parkoló utánfutó irányába.

Még utoljára szippantok egyet Clint mámorító férfiillatából, megfékezem a hormonjaimat, és elkezdek lefelé csúszni a földre. Mielőtt azonban leérnék, megragadja a lábamat, egy gyors mozdulatot tesz, és hirtelen a hátán találom magam.

– Mi a... – szakítom félbe a mozdulatot a vállába kapaszkodva, ahogy elindul a járdán az ellenkező irányba.

– Hová-hová, Cukorfalat? Úgy érzem, még több csíny van készülőben.

– Én nem...tudok – dadogom, zavartan a hirtelen változástól és attól, hogy milyen gyorsan mozog több mint ötven plusz kilóval a hátán. Alacsony vagyok, de megeszem a gabonapelyhemet és elég sokat a sütikből. – Kérlek, tegyél le!

– Persze, de haza kell kísérnem, hölgyem. Egy bajkeverő mosómedve kószál kint ma este, és történetesen tudom, hogy sütemény van a kötényed zsebében.

Leguggol, én pedig lekúszom a földre.

– Köszönöm. De be kell ugranom a pékségbe, mielőtt hazamegyek, és az itt van a sarkon – mutatok a Második Esély Sütik irányába. – És a sütik valószínűleg már mind összetörtek, szóval... – Kényszeredetten mosolygok, remélve, hogy nem tűnik olyan kínosnak a helyzet, mint ahogyan érzem magam. – Igen. Szóval... Boldog karácsonyt!

Megint vigyorog, és ez olyan, mintha valaki feljebb tekerte volna a karácsonyi fényeket a téren. Szent magyalbogyó, ez nem semmi... Durván jóképű a rövidre nyírt hajával. Csillogó zöld szemek. Szögletes áll. Vastag nyak. Egy mellkas, amelyen feszül a manó felsőrész. Erős combjaihoz simuló farmer. És egy nyaklánc villogó fényekkel.

Értékelhetem a látványt anélkül is, hogy többet akarnék, nem igaz?

Igen. Igen, megtehetem.

Az új Noelle, aki eltökélte, hogy élvezni fog minden szépet a világon, gyönyörködhet egy jóképű férfiban mindenféle hátsó szándék nélkül.

Nem kell elhamarkodottan belemennie valakivel valamibe, aki nem felel meg neki. Konkrétan: Ne cseszd el megint a szerelmi életedet, Noelle, csak azért, mert szereted a gyümölcstortát.

Tudok erős lenni.

Erősnek kell lennem. Nem hiszem, hogy képes lennék túlélni még egy olyan kemény és reménytelen szakítást, mint ami miatt Happy Catbe kerültem.

Szóval, ahelyett, hogy elfogadtam volna Clint ajánlatát, hogy további csínyek után kutassunk, inkább búcsút intek, elrohanok a sarkon túl a pékség felé, és egyszer sem nézek vissza. Még azért sem, hogy megcsodáljam, milyen jóképűen néz ki a december eleji hold fényétől hátulról megvilágítva.

KETTŐ

 

Clint O'Dell
(azaz egy tengerészgyalogos, aki szereti az életet, és bőszen tagadja, hogy mi az, amit hiányol belőle...)

 

Fordította: Missy

 

– Egyértelműen egy futóegér – bólintok a testvéreim felé, biztos tudatában annak, hogy elintéztem az éves tréfás ajándékot a szüleink számára. – Anyának és apának nagy szüksége van egy karácsonyi futóegérre. Talán kettőre is. Egy fiúra és egy lányra, így a futóegér helyzet gyorsan kicsúszhat a kezünkből.

Jace felsóhajt, és a pulton felém csúsztat egy sört. A mögötte lévő tükör körül karácsonyi fények pislákolnak, és Bing Crosby hangja halkan száll felettünk. – Nem.

Ryan is a fejét rázza. – Szó sem lehet róla. George képes lenne megenni egy futóegeret. Valószínűleg csak akkor, ha az már halott lenne, mivel pokolian lusta. De jobb félni, mint megijedni.

– Főleg, ha te vagy a futóegér. – Blake felnevet. – Bár, ha nem kérnéd meg anyát, hogy olyan gyakran vigyázzon a mosómedvére, George nem adna okot az aggodalomra.

Ryan felsóhajt. – Én sem akarom, de minden alkalommal, amikor Cassie-nek egy olyan ál-összehúzódása van, a maci még nálam is jobban kiborul. Szüksége van arra, hogy időt töltsön a nagymamával és, hogy a nagypapa babusgassa, amíg mi a babát várjuk.

A Vaddisznóban, Jace bárjában táborozunk, ahol ma karaoke-est van. Más néven az az este, amikor örökre megmutatom ezeknek a parasztoknak, hogyan kell karaokézni.

Lelkesen.

És bocsánatkérés nélkül.

Ahogyan a karácsonyi ajándékokat adom – különös tekintettel a tréfásakra.

– Szóval te a futóegér csapatban vagy? – kérdezem Blake-től. – Feltéve, hogy sikerül szereznünk egy George-biztos ketrecet?

– Basszus, nem, tesó. Adok nekik...

– Egy üveg bort – mondjuk neki kórusban mindannyian.

– Tévedés. Anya kap egy, a Chewpaca gyapjújából készült sálat. Apa pedig egy új horgászbotot, amire már régóta szemet vetett. – Egy pillanatra elhallgat. – És egy üveg bort.

Természetesen, hiszen Blake pincészete szárnyal.

Ahogy Jace bárja is jól megy.

És Ryan családja gyarapodik.

És most itt lehetek a családommal, hogy mindezt lássam, hála a tengerészgyalogság döntésének, mely szerint egy kis időt toborzóként a régióban kell töltenem.

Imádtam a megbízásomat Japánban az utolsó négy évben, és alig várom, hogy lássam, hova küldenek legközelebb, de különleges érzés, hogy itthon lehetek.

Nincs még egy olyan hely a világon, mint Happy Cat.

– Oké, nem lesz futóegér – adom meg magam. – Mit szólnátok az ejtőernyős leckékhez?

– És egy másik menyhez? – kérdezi Blake.

Az édes kis Cukorfalat száguld át a gondolataimon – ezúttal sajnos ruhában, bár egy fia textil nem volt rajta az álmaimban tegnap éjjel, kivéve azt a fodros kötényt – és ez majdnem kizökkentett a játékból.

De mégsem. Mert kemény játékos vagyok.

Mint e csapat legfiatalabb tagjának, kötelességem, hogy elviseljem az ütéseket és, hogy a három idősebb fivéremnek a lábára tapossak.

Egy ujjal Blake felé mutatok, és kacsintok. – Briliáns. Anyával és apával adoptáltatjuk Tuckert, és aztán rávesszük, hogy kérje meg Emma June kezét.

– Rád gondolt, seggfej. – Jace játssza a morgósat ma este, de csak azért, mert a felesége, Olivia nincs itt, hogy együtt lógjon velünk. Blake feleségével, Hope-pal egy Cassie-nek rendezett babaváró bulin van, és a férfinépségnek kifejezetten megtiltották, hogy részt vegyen rajta.

Ami valószínűleg az én hibám.

Azzal ijesztgettem, hogy a karaoke géppel tönkreteszem a babaváró bulit, és előadom a Salt-N-Pepa „PushIt” című számát a legbotfülűbb tolmácsolásban.

De kik ezek a faszfejek, akik arról panaszkodnak, hogy időt tölthetnek a tesójukkal?

Rájuk vigyorgok. – Azt akarjátok, hogy megkérjem Emma June kezét? Rendben. – Megpördülök a székemen. Emma June és Tucker egy fülkében ülnek mögöttünk, szóval ez gyors és egyszerű lesz.

Blake és Ryan vállon ragadnak. Ryan a számra szorítja a kezét.

Tényleg az a fajta seggfej lennék, aki megpróbálja tönkretenni valaki más tökéletesen jó kapcsolatát? Persze, hogy nem. Főleg nem akkor, amikor mostanában folyton Cukorfalat jár az eszemben.

De vajon a testvéreim elhiszik-e azt, hogy megteszem?

A pokolba is, igen, elhiszik. Meg vannak győződve arról, hogy nincs semmi, amit ki ne próbálnék, és ezt a tévhitet fenntartom, mivel élvezem, hogy én vagyok a kiszámíthatatlan a családban.

Ráadásul vicces dolog, amikor megpróbálnak fizikailag visszatartani.

Nyámnyilák.

Megnyalom Ryan kezét – sörösüveg íze van – de ő a legidősebb, és nem ez az első alkalom, hogy a tenyerét nyalogatom. Szóval nem csak, hogy nem enged el, hanem megtorolja egy mellbimbó csavarással.

Mintha ez megállítana. Csak akkor gondolkodnék el azon, hogy kegyelemért könyörögjek, ha valaki teljesen megcsavarná a golyóimat, és lángszóróval égetné a lábujjaimat.

Ne tegyél keresztbe egy kibaszott tengerészgyalogosnak. Hurrá!

Egyik kezével a mellkasomon, a másikkal a számon Ryan kénytelen volt elengedni a jobb karomat. Amatőr hiba.

Mindössze három pördüléssel és öt másodperccel később, Ryant úgy megcsavarom, mint egy perecet a bárpult tetején, Blake-et pedig fejfogásban tartom.

– Szólok a seriffnek – figyelmeztet Jace –, és elmondom neki, hogy vigye hármótok seggét a dutyiba. Igaz, Briggs?

Briggs seriff megáll a bár ajtajában, vet egy pillantást négyünkre, és felemel egy képzeletbeli poharat. – Hurrá! O'Dell.

Visszamorgok rá. Sosem volt tengerészgyalogos, de kedvel engem.

Ez csak természetes.

Fantasztikus vagyok.

– Nagy segítség vagy, seriff – morog Ryan.

– Úgy tűnik, családi ügy – válaszolja Briggs.

– Kibaszott kedvenc – motyogja Blake.

Elvigyorodom, elengedem őt és szabadon engedem Ryant, aki megkönnyebbülten fellélegzik, miközben lecsúszik a pultról.

Megragad, és hagyom, hogy rákoppintson a fejemre. – Hiányoztál, te kis seggfej.

– Tudom. Nem is tudom, hogy voltál meg nélkülem.

Mindhárom testvérem felhördül, de tudják, hogy igazam van. Nem vagyok, és soha nem is voltam az a tipikus legfiatalabb gyerek.

Én vagyok a problémamegoldó, aki a közeledben van, aki előbb látja a bajt, mint bárki más, és már a legelején elhárítja.

Ezért ugrok be később a bárpult mögé, és segítek Jace-nek újrahasznosítani a majdnem üres italos üvegeket, mielőtt a mögötte lévő polc annyira tele lesz, hogy leesik a falról. Ezért ugrok be Blake pincészetéhez holnap, és javítom meg a szivárgó mosogatót, amit még nem volt ideje megszerelni. Ez történik, ha egy férfinak van egy üzlete, amit vezetnie kell, és nemrég vett el egy nőt, aki egy állatmenhelyet vezet, és ők kettenórákat töltenek azzal, amit az ifjú házasok a legjobban csinálnak.

A pokolba is, ezért vagyok kész segíteni Cassie babáját világra hozni, akár az út szélén is, ha szükséges. Ryan tűzoltó, én pedig száz dolcsiba fogadtam Blake-kel és Jace-szel, hogy egy ász lesz első gyerekes apukaként – szerintük viszont el fog ájulni, miután meglátja a saját feleségét szülés közben, és belehajt egy árokba, de sosem lehet tudni.

Szóval felkészülök rá. Csak a biztonság kedvéért.

– Tudod, mi kell ennek a bárnak? – mondja Ryan Jace-nek.

– Színvonalasabb vendégkör? – Jace pléhpofával vet ránk egy pillantást.

– Péksütemény. Valami édesre éhezem.

Az agyam rövidre zár, és egy kemény kitérőre küld Cukorfalat-földre. Ezúttal Noelle semmi mást nem visel, csak cukorpálca csíkos zoknit, és egy leheletnyi borsmentás cukormázzal a hasán vár rám, amit csak én tudok rendesen tisztára nyalni.

Nem a tegnap este volt az első alkalom, amikor észrevettem őt, sőt megérintettem. De a tegnapi más volt. Ő volt más.

Nem volt olyan ideges vagy zárkózott, mint amikor először találkoztam vele és megmentettem a szállítókocsija tetejéről Ryan muffin-bolond mosómedvéjének leshelyén.

Sokkal elszántabbnak tűnt.

Valami miatt.

És nincs szexibb egy elszánt nőnél.

Az örökkön örökkét keresem? Nem. Rengeteg időm van még arra.

De randizni? Csak rajta, gyerünk!

Főleg, ha le tudom hámozni a csomagolást erről a különleges Cukorfalatról, és ezen nemcsak az együtt meztelenkedést értem. Szeretnék többet megtudni Noelle-ről. Van benne valami tagadhatatlanul érdekes.

– Tudok sütni – mondom egy vállrándítással. – Adjak Jace-nek egy kis ClintO'Dell-féle különleges sár süteményt karácsonyra? Fogjunk bele egy melléktevékenységbe? Csak nézzetek! Már megvan a szlogenem is: tengerész sütik. Több fehérje, mint amennyit egy átlagos emberi test orvosi beavatkozás nélkül képes feldolgozni. Híressé teszlek.

– Csak én látom így, vagy ma tényleg különösen nevetséges? – kérdezi Ryan, és szemöldökét ráncolva néz Jace-re.

– Valószínűleg túl sok fagyöngyöt szívott tegnap este.

Blake a homlokát ráncolja. – A fagyöngy nem mérgező?

Kidüllesztem a mellkasomat. – Haver. Tengerészgyalogos vagyok. Kicsit több kell ahhoz, hogy a fagyöngy füstje megöljön.

– Visszavonom – mondja Blake szárazon. – Nehogy anya és apa még egy menyet kapjon karácsonyra. Csak Isten tudja, hogy milyen személyiség kellene ahhoz, hogy a te párod legyen.

Megveregetem a vállát. – Rendben van, ha bevallod, hogy félsz attól, hogy felülmúlja ezt a fantasztikus szintet, haver. Engedd ki magadból. Olyanok körében vagy, akikben megbízhatsz. Biztonságban vagy. Még mindig szeretünk téged.

Ryan majd belefullad a sörébe.

Jace elmosolyodik.

Blake magához húz egy féloldalas ölelésre, és újból megfricskázza a fejemet.

Olyan rohadt jó itthon lenni.

A tengerészgyalogos haverjaimmal baszakodom és szivatom őket, de ez nem ugyanaz.

És eszembe jut, hogy Japánban nem volt Cukorfalat, amikor kinyílik a bejárati ajtó, Noelle beront rajta, és becsapja maga mögött.

Sötét farmert és kék gyapjúpulóvert visel, sötét haját hátrasimította, és egy vászontáska lóg a karján, amely a boltját, a Második Esély Sütiket reklámozza. A tekintete végigvándorol a kellemes báron, és madárfényű barna szemei rajtam landolnak, amitől a szívem a mellkasomhoz verődik.

Felállok. – Megint elszabadult a veszett liba?

Megrázza a fejét. – Nem. Nem. Csupa öröm és vidámság van. Csilingelő csengők, sült gesztenye és rénszarvas! Ha el tudod képzelni.

Már megint itt van. Ez a pozitivitás. De ez egy határozott pozitivitás. Egyfajta „állj hátra és tartsd a sörömet” típusú jópofa hozzáállás.

Pokolian. Szexi.

– Erőszakos rénszarvas? – kérdezem. – Mint az, amelyik kigúnyolta Rudolfot? Hívjam fel a Mikulást?

Összerezzen, aztán mosolyt erőltet magára. – Nem. Nem, csak... egy véletlenszerű rénszarvas.

– Karácsonyi ómen. – Bólintok. – Azt jelenti, hogy sok szép ajándékot kapsz idén.

– Na, ennek annyi – motyogja Blake Ryannek.

Hátrafelé rúgok, kiütöm alóla a székét, anélkül, hogy odanéznék, aztán hátranyúlok és elkapom, mielőtt a segge a padlóhoz ütődne.

Nem vágok fel a lány előtt.

Csak a helyére teszem a bátyámat.

– Vigyázni kell azzal a fűszeres tojáslikőrrel – mondom olyan nyugodtan és szelíden, ahogy csak lehet.

Aztán észreveszem, ahogy Noelle aggódva kukucskál ki az ajtóhoz legközelebbi ablakon keresztül, és rájöttem, hogy talán tényleg komolyan gondolja.

Lehet, hogy egy rénszarvas van odakint? Elszabadult Happy Catben?

– Várj! Egy igazi rénszarvas? – Az ajtó felé indulok.

Bólint. – Vagy egy jávorszarvas vagy... valami.

Mindannyian összegyűlünk az ablaknál, és kikukucskálunk, és hú.....

Ott van egy rénszarvas.

Sétál az utcán a régi bohóciskola irányából.

– Ó, a fenébe. – Blake előkapja a telefonját. A felesége egy állatmenhelyet vezet a városban, és nincs kétségem afelől, hogy őt hívja.

– Hope befogadott néhány rénszarvast az elmúlt napokban? – kérdezem tőle.

– Még nem. De úgy néz ki, hogy hamarosan fog.

– Nem tűnik gonosznak vagy agresszívnek – mondja gyorsan Noelle. – Csak mostanában nincs túl sok szerencsém az állatokkal.

– Ne aggódj! Megoldjuk. – Megszorítom a vállát. Felém hajol, de közben megfeszül, így elhúzom a kezemet. – Karaokézol? Épp most akartam megmutatni ezeknek a botfülű, másodosztályú önjelölt fickóknak, hogyan kell ezt csinálni.

– Csak azért vagyunk botfülűek, mert Clinttel nőttünk fel – mondja Ryan. – Esélyünk sem volt hallani, hogyan hangzik egy jó ének. – Hozzánk sompolyog. – Szóval ki megy a rénszarvas után?

– Én – mondjuk Blake-kel egyszerre.

Felemeli a szabad kezét, mialatt pléh hangú csörgés hallatszik a telefonjából. – Várj, nem mehettek csak úgy el, hogy üldözzetek egy vadállatot. Lássuk, mit mond Hope.

– Haver. Azért fizetnek, hogy vadállatokat üldözzek.

– Igen, de azok a fickók csak megpróbálnak lelőni téged. Nem a szarvukkal akarnak felnyársalni.

– Vagy megfertőzni veszettséggel – szól közbe Ryan.

– Vagy feltenni a rosszcsontok listájára – ért egyet Jace.

Már értem, hogy mi folyik itt. – Csak azt akarod, hogy maradjak itt, és kezdjek el énekelni.

Jace felszisszen. – Na, persze. A karaoke-est nagy szám volt, mielőtt Clint hazaköltözött volna, és kilyukasztotta mindenkinek a dobhártyáját – magyarázza Noelle kedvéért. – Most az emberek távol maradnak, mert félnek a maradandó károsodástól, de mi adunk a srácnak egy ötöst az erőfeszítéseiért.

– Vagy a borzalomért– suttogja Blake színpadiasan.

Két helyi lakos, Carl és Frank egy közeli asztalnál megkönnyebbült pillantást vet egymásra, és visszatérnek a sörükhöz. Valószínűleg azért, mert megúszták, hogy hallhassanak engem énekelni, mivel meg kell mentenünk egy rénszarvast.

Megmenteni a karácsonyt, alapvetően.

Ahogy egy átlagos, véletlenszerű vasárnapon is teszed.

Noelle megvonja keskeny vállát. – Énekelhetek? – kérdezi Jace-t.

– Jobb vagy rosszabb a hangod, mint egy részeg papagájnak a villamosszékben?

– Túl sokra tartod Clintet– mondja Ryan. – A papagájok természetüknél fogva muzikális teremtmények.

– Talán egy kicsivel jobb? – Noelle feltartja a kezét, és az „egy kicsit” a hüvelyk- és mutatóujjával demonstrálja. A körmei rövidek és tiszták, és megszáradt zöld mázcsík van a kézfején.

Imádnivaló.

– Akkor máris hatvanszor jobb vagy, mint általában a többiek – mondja Jace. – Tiéd a színpad.

Blake lehajtja a fejét, és gyors telefonbeszélgetést folytat, majd befejezi egy csomó „Nem, én még jobban szeretlek”-kel, aztán kinyitja az ajtót.

Visszapillantok Cukorfalatra, aki éppen Jace karaoke katalógusát lapozgatja, és követem Blake-et a csípős téli időbe.

Persze, hogy segítek beterelni egy vad rénszarvast. Ez valószínűleg egy állatkertből szökött meg, vagy valami ilyesmi, és Hope farmja a legjobb hely egy rászoruló állat számára.

Segíteni akarok ennek az elveszett állatnak. De hosszú idő óta most először szeretnék tenni valamit pusztán az élvezet kedvéért – egy cseppnyi kötelesség vagy családi kötelezettség nélkül.

Maradni akarok, és hallgatni Noelle énekét. Talán még csatlakozni is hozzá.

Hátha sikerül áttörnöm még néhány réteget a páncélján.

Ez olyan szomszédi dolog, és bizonyos értelemben mindketten újak vagyunk Happy Catben. Lehet, hogy itt nőttem fel, de már hat éve távol vagyok, és semmi sem marad ugyanaz.

Kivéve azt, hogy bármi történjék is, mi egy közösség vagyunk. Összetartunk.

És azt hiszem, a Cukorfalat hölgynek tudnia kell, hogy szívesen látjuk, ha velünk marad.

Különösen, ha velem...

De mire Hope megérkezik az utánfutójával, és én behízelgem a nyilvánvalóan kábult és zavarodott szarvast a hámba, és felpakolom, addigra Cukorfalat már eltűnt.

Eltűnt az éjszakában, mint a karácsonyi fények a téren újév napján.

De nem vagyok szomorú emiatt – nem leszek szomorú. Nem vagyok az a szomorú típus.

Én az az elszánt fajta vagyok.

Akárcsak Cukorfalat.

Most már csak el kell érnem, hogy velem kapcsolatban is elszántnak érezze magát …