13.-14. Fejezet

 

TIZENHÁROM

 

Clint

 

Fordította: BaBett

 

Elég szerencsés és szorgalmas vagyok ahhoz, hogy sok mindenben jó legyek.

Ezek közül egy maroknyi dologban kiemelkedő vagyok.

És ezek közül kettőben-háromban a legjobbak legjobbja vagyok.

De az egyetlen igazi szupererőm? Az, ami életben tartottolyan veszélyes helyzetekben, amelyek hosszan tartó, következetes éberséget igényeltekegy olyan gyerekkorban, amikor a bátyáim élvezték, hogy hozzákötöznekkülönböző bútordarabokhoz, amikor kisgyerekként rajtakaptak, hogy szundikálok?

Akár negyvennyolc órát is kibírok alvás nélkül, kevés mellékhatással.

Persze, fáradtnak érzem magam, és a látásom a végére egy kicsit homályosodik, de éber, koncentrált, és egészséges maradok testben és lélekben.

Szóval egész éjjel a pékség előtt őrködni, és hazafelé mennireggel hétkor, hogy gyorsan lezuhanyozzak, mielőtt munkába indulok?

Mondjuk úgy, hogy itt megint határozottan fényezhetném magam. De nem fogom.

Még mindig erős vagyok. Annyira erős, hogy amikor hazaérek és levetkőzöka zuhanyzáshoz, rájövök, hogy elszalasztok egy remek lehetőséget a futásra, munka előtt. Kellemetlen átöltözni az egyenruhámból tornaruhába, hogy ebédidőben fussak, aztán vissza az egyenruhába a délutáni találkozóhoz, de tengerészgyalogos vagyok, az istenit! Kurvára elintézem a fitneszt,még akkor is, ha harisnyakötő és nyakkendő is kell hozzá.

Mégis, nincs okom rá, hogy most ne tegyem, amikor ilyen mesésen érzem magam.

Mivel már meztelen vagyok, egy törülközőt tekerek a derekam köré, és a fejemetlehajtva megyek a folyosón az apró mosókonyhába/mosdószobába/beépített tornácraa faház hátsó részébe, hogy kivegyek egy futónadrágot a szárítóból.

A szárító fölé hajolok, és azon gondolkodom, hogy van-e időm összehajtogatni az egészetmielőtt elmegyek, amikor egy hang szólít meg a faház oldalából,

– Halló? Clint? Ott vagy?

A szívem azonnal a levegőbe csapja az öklét, és győzelmi kört tesza végzóna körül, a végén pedig táncra perdülök.

Noelle itt van.

És ezúttal ő jött el hozzám.

– Hátul vagyok– hívom. – Gyere ide.

– Ó, jó. Örülök, hogy elkaptalak! Hoztam kávét.

A hangja egyre közelebb jön, és felállok, hogy lássam, amint felmászik a külső lépcsőna tornácra, két Kennedy Day School kávéscsészével a kezében, és a mellkasomat még könnyebbnek érzem.

Remélem, ez azt jelenti, hogy megbocsátotta, amiért tegnap este olyan szamár voltam apajtában.

– Tessék. Hadd nyissam ki az ajtót.– Megteszem a két lépést az ajtóhoz, szélesre tárom, és ahogy a téli szél fúj a ház mögötti erdőben,megmozgatja a csupasz faágakat, és megbillenti a törölközőmet.

Az egyik pillanatban még szorosan a derekam körül van, a következőben pedig már egy tócsában hever a lábam körül.

Emlékezetem óta először fordul elő, hogy az arcom forróvá válik, ami biztos jele annak, hogy elpirultam, mint Rudolf orra.

– Ó, Istenem! – Noelle ideges nevetéssel elfordítja a tekintetét, hogy egy másodperccel később újra visszanézzen.

– Bocsánat.– Megragadom a törölközőt, és a végén lebotlom a legfelső lépcsőfokról az alatta lévőre, így a csupasz seggem centiméterekre került Noelle teljesenruhával fedett testéhez. Káromkodom az orrom alatt. Voltak már fantáziáim, arról, hogy levetkőzöm Noelle-lel, de egyik sem így kezdődött.

– Semmi baj.– Megint felnevet, mintha zavarba jönne. – Nem nézek oda, ígérem.

Átpillantok a vállam fölött, miközben visszaugrom a legfelső lépcsőfokra, és meglátom, ahogy az arca elé emelt kávéscsészék közül kukucskál.

A csípőmre támasztom a kezem, és újra szembefordulok vele. – Akarod megnézni? Rajta, nézz csak.

– Nem akarom megnézni – mondja, a csészék még mindig ott lebegnek a nagyon nyitott, nagyon kerek, nagyon sötét szemei előtt. – Úgy akarok tenni, mintha nem is néznék, ésaztán egy ártalmatlan kis pillantást vetni.

– Ez nem egy kis kukucskálás, asszony.– Igyekszem könnyed, egyenletes hangnemet megütni, bár az érzéstől, ahogy a szemei fel-alá járkálnak a testemenaz idegvégződéseim felizzanak.

– Ha ez a mini uborka, akkor nem akarom tudni, hogy néz ki egy teljes méretű– motyogja rekedtes hangon, amitől a sistergés csak még rosszabb lesz,és a nem mini részem felemeli a fejét, hogy köszönjön. – Te egyszerűen olyan... nagyszerű vagy.

– Köszönöm.– A tekintetem végigsiklik a vastag, piros pulóverén, ami rátapad, és a csizmáján, ami olyan apró, hogy nehéz elhinni, hogy felnőtt méretű lábak férnek bele, és semmi esélyem sincs, hogy kordában tartsam a növekvő merevedésemet.

– Te sem vagy olyan rossz.

– De, az vagyok. Legalábbis hozzád képest. Én egy normális ember vagyok. Te...– Megrázza a fejét, a csészék lejjebb süllyednek, miközben sóhajt. – Te egy műalkotás vagy, Clint. Tényleg.

Reménykedőn felvonom a szemöldököm. – Egy olyan műalkotás, aminek megbocsátottad, hogy egyseggfej volt veled tegnap este?

Megráncolta a homlokát. – Hogyhogy seggfej voltál tegnap este? Segítettél nekema rendőrséggel, és őrt álltál az egyetlen értéktárgyam felett, ami megmaradt a világon. Te...– Elhallgat, ajkai szégyenlősen megrándulnak.– Te vagy a hősöm.

– Nem akkor.– Fél másodpercre lehajtom a fejem, mielőtt találkoznék a tekintetével, mivel utálom emlékeztetni őt a nem éppen hősies viselkedésemre, de szeretném, ha a dolgok őszinték maradnának köztünk. – Korábban. Az istállóban.

Nem pislog, miközben lassan bólint. – Nem hiszem, hogy seggfej akartál lenni. Ugye?

– Nem akartam– biztosítom őt.

– És én is eléggé seggfej voltam. Elhamarkodottan következtettem a legrosszabbat feltételezve, amikor te mindig is kedves és nagylelkű voltálvelem.

– Még nagylelkűbb akarok lenni veled – mondom, tudván, hogy felesleges próbálnom elrejteni, hogy mit érzek iránta, akkor nem, ha a bizonyítékokegyenesen felé mutatnak, teljes gőzzel. – Egy kicsit beléd vagyok zúgva,Cukorfalat, ha esetleg nem vetted volna észre.

Az arca rózsaszínűvé válik, ahogy azt suttogja: – Észrevettem. És sokat gondolkodtam azon, amit tegnap este mondtál. Arról, hogy elzárkózok az élet elől...

– Igen? Jutottál valamilyen következtetésre?

– Talán néhányra.– Az arca még mélyebb vörösre pirul, ahogy a szemei a szürke égre néznek. – Nem fázol?

– Nem fázom, a hideg érez engem– kötekedek, és szeretem, ahogy az arca felragyog, ahogy nevet. – Neked van a legszebb mosolyod. Olyan átkozottul szép.

Az arckifejezése kijózanodik, ahogy felnéz rám a szempilláin keresztül. – Én is szeretema mosolyod. De az általános nézőpontom nem változott, Clint. Nem igazán. Nem hiszem, hogy hosszú távon összeillünk, bármennyire is fantasztikus vagy. És szerintem te tényleg fantasztikus vagy.– A lány figyelme lefelé kalandozik,a mellkasomra, majd még lejjebb. – Tényleg, tényleg fantasztikus.

– Szemeket ide, cukorfalat.– Két ujjammal az arcomra mutatok, és megjátszok egy frusztrált fújtatást.

Az ajkába harap, és egy bűnös vigyor húzódik a rózsaszín arcára. – Bocsánat. Régen volt már, hogy én... tudod... Ezért is gondoltam arra, hogy...

Felvonom a szemöldökömet. – Min gondolkodtál?

Vesz egy mély lélegzetet, és egy hosszú ütemig bent tartja, mielőtt a szavaisietve törnek belőle elő. – Arra gondoltam, hogy talán hozhatnánk egymásnak egy kisünnepi hangulatot, és hagyjuk ennyiben. Általában nem vagyok oda az alkalmi dolgokért, denem tudok nem a testedre gondolni. Még akkor is, amikor nem állsz pont előttem meztelenül.– Beszélni kezdek, de ő sietve folytatja: – És nagyon szeretnélek megérinteni téged. És megkóstolni. És más dolgokat is csinálni veled, amikről valószínűleg most nem biztonságos beszélni, mert ha az a helyzet a határaidtól délremég komolyabbá válik, akkor az erdő minden állatának kisebbrendűségi komplexusa lesz.

– Az állatokat nem érdeklik az ilyen dolgok – biztosítom őt, a hangom bizalmasabb, mélyebb,mert biztosabb vagyok abban, hogy azt akarom, hogy Noelle megérintsen és megkóstoljon, minthogy továbbra is levegőt vegyek. – És általában nem vagyok egy alkalmisrác, nem, de...

– Ha nem érdekel, az teljesen rendben van. Csak gondoltam...– Pislog egyet,az idegesség és az éhség keveredik az arcán, ami arra késztet, hogy felhívjam a rendőrséget, és jelentsek beteget, és egész nap tartsam az ágyamban.

– Hé, ha nem lettem volna elég világos, én akarlak téged. Annyira nagyon akarlak, Noelle –mondom halkan. Tényleg. De vannak kötelezettségeim, amiket nem szeghetek meg, ésnem akarom elsietni ezt vele, amíg nem egyezünk meg a szabályokban. – Szóval, ha csak az ünnepi boldogságot tudod felajánlani... elfogadom.

A szemei felcsillannak, de felemelem a kezem, mielőtt megszólalhatna. – Kétfeltétellel.

Nyel és bólint. – Természetesen. A feltételek jók. Nekem megfelel, feltételekkel.

Lassan leereszkedem a lépcsőn, megállok, amikor két lépésnyire vagyok, ésa tekintetünk majdnem egy szinten van. – Az enyém vagy. Mostantól kezdve, amíg az óra el nem üti a tizenkettőt szilveszter éjjelén, az ajkaid, a kezeid és a gyönyörű tested minden része az enyém. Senki sem késztethet arra, hogy sóhajtozz, nyögj vagy sikoltsd a nevét, csak én. Ez megfelel neked?

A nő bólint, szemhéja féligleereszkedik, ajkai szétnyílnak, miközben sóhajt.

– Igen. Ez működhet. – Közelebb hajol, a fejeoldalra dől, ahogy az ajkait az enyémre irányítja, de megállítom egy ujjal, amit a csinos szájához nyomok.

Istenem, az a száj. Alig várom, hogy újra megízleljem azt a szájat.

– Gondold át még ma – mondom. – Győződj meg róla, hogy tényleg ezt akarod-e, és ma este szólj. A ToysforTots rendezvényen dolgozol, igaz?

Bólint, a szemei rabul ejtik az enyémet. – Igen, de...

– De mi, Cukorfalat?

– De most meztelen vagy – suttogja. – És én is lehetnék meztelen… tíz másodperc alatt.

– Tíz másodperc?– incselkedem, képtelen vagyok ellenállni a tűzzel való játéknak. Csak egy kicsit.– Az gyors.

– Nagyon jó vagyok a meztelenkedésben.– Az olvadt csokoládé szemei találkoznak az enyémekkel. – És alig várom, hogy meztelen legyek veled.

– Dettó– mormogom az orrom alatt. – Biztos vagyok benne, hogy fel tudnál akasztani egykarácsonyi koszorút a farkamra, Cukorfalat, de most mennem kell.

A homloka összeráncolódik. – Tényleg? Senki sem fog panaszkodni, ha a pékség egy órával később nyit ki.– A kezét – még mindig tele van kávéval – odaemeli a mellkasomhoz, és meleg ujjait a szívemhez nyomja, ahol a szívem a bordáim alatt dobog.– Bizonyára néhány jó fiú tud várni, hogy jó férfivá váljanak.

Az ajkaim elgörbülnek. – Az utolsó három újoncom fiatal nő volt, Cukorfalat.Ellenőrizd a szexizmusodat.

– Ez fantasztikus. És annyira más, mint amikor felnőttem. Azt hiszemhozzászoktam, hogy a női tengerészgyalogosok olyanok, ami miatt az emberek megállnakés bámulnak.– Megrebegteti a szempilláit. – De szeretnék többet megtudni a hadtest jelenlegi demográfiai helyzetéről. Ha bemennénk, akkor...taníthatnál engem?

– Jobban akarlak korrepetálni téged, mint futóegereket venni a szüleimnek karácsonyi tréfaként, de beszédet kell tartanom ötszáz középiskolás előttJacksonban kilencven perc múlva. Ha nem indulok útnaknegyven percen belül, el fogok késni.

Lehajtja a fejét, a gyönyörű sötét szemeiben megjelenik a töprengés.

– Sima késés, vagy katonai késés?

Pokolian szexi számomra, hogy tudja, hogy öt perccel előbbre van tízperc késés. Körbefonom az ujjaimmal az övéit, és két tenyeremmel körbeölelem azokat. – Félúton a kettő között. De ami még fontosabb az az, hogy az első alkalom nem egy gyors menet lesz. Az ellenkezik az erkölcsi kódexemmel. Az elsőalkalom egy lassú, hosszan tartó, többszörös orgazmusos élmény lesz.

A lélegzete elakad, kéjfelhőfehér fellegét hagyva kettőnk között. – Ez igazán nagyszerűnek hangzik. Benne vagyok.

Vigyorogva veszem ki a kezéből a kávét. – Még nem hallottad a második feltételemet.

– Igaz.– Az alsó ajkát rágja. – Mi a második feltétel?Abban egyébként mandulatej van. A nő a KennedyDay Schoolban azt mondta, hogy azt jobban szereted, mint a fele-fele arányt.

Meghatódva a figyelmességétől, még ha csak egy csésze kávéról is van szó, lehajolok, hogy megcsókoljam a homlokát. – Köszönöm, Cukorfalat. Ez tökéletes.– Kiegyenesedek, ésmegkerülöm őt a lépcsőn, mert ha tovább állok itt, akkorengedni fogok az ötletének, hogy munka előtt még gyorsan lefeküdjek vele. Visszapillantok rá, ahogy belépek a faházba. – A második feltétel az, hogy beleegyezel, hogy a randim leszel a SnowmenAfterDark-on.

– SnowmenAfterDark? – kérdezi, amikor az ajtó becsukódik mögöttem.

– Ez egy családi dolog – mondom a vásznon keresztül. – Ryanéknál az év leghosszabb éjszakáján. Van forralt bor, sütik, kreatív hó gurítás, répák nem megszokott használata… És általában legalább egyvalaki eléggé berúg ahhoz, hogy csillámmal szórja be a szakállát, és gagyi karácsonyi díszeket akasszon felrá.

Elvigyorodik. – Jól hangzik. Írj fel rá.

– Előbb gondolkozz rajta, és este adj választ – mondom. – Ha egyszer elfogadtam egy küldetést, nem fordulok vissza, Cukorfalat. Különösen igaz ez erre a küldetésre.

– Jó– mondja, és a tekintetembe mélyed. – Én sem. Este találkozunk, Mr.Mém. Bár, ha belemegyek ebbe a SnowmenAfterDark dologba, nem vagyok hajlandószakállat növeszteni az eseményre. Valami mást kellene becsillámoznom... Valami mást.

Baszd meg. A gondolat, hogy Noelle teste csillog és díszített, lehetetlenül keményebbé tesz, és a zsigereim fájnak a szükségtől. Szükségem van rá, hogybevonszoljam a seggem, és a hideg zuhany alá kell állnom munka előtt.

– Este találkozunk, szépségem.– Kényszerítem magam, hogy bemenjek ésfelöltözzek. Mert tengerészgyalogos vagyok, és a kötelesség előbbre való, mint a gyönyör.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fog kínozni a merevedésem félúton Jacksonig.

Anagyobbik fejemben fegyelem van, de a kicsiben?

Nos, ott csak Noelle Alwyn és a másodpercek visszaszámolása van, amíg nem láthatja őt ma este.

 

TIZENNÉGY

 

Noelle

 

Fordította: BaBett

 

Az enyém vagy.

Clint szavai – mély hangon, nem… basszus, olyan-nagyon-szexi hangon kimondva– egész reggel a fülemben visszhangzanak, és abban a pillanatban, amikor a törölközője leesett végtelenül ismétlődik a fejemben. A vásárlás során az ipari méretű liszt és cukor tárolókkal a két várossal arrébb lévő nagyáruházban, és a vezetés alatt vissza Happy Catbe, csak arra a pillanatra tudok gondolni, amikor újra látom őt.

Aztán visszaérek a pékségbe, és látom, hogy a fél város megjelent, hogy mögém álljon, és teljesen más okból kifolyólag pezsdülök fel.

Több mint egy tucat ember felajánlotta, hogy segít feltakarítani a rendetlenséget, és elhoznia hozzávalókat a mai sütés elkezdéséhez, a szívemet olyan meghitt érzés tölti el, mint a sütőmeleg boltombelsejét. És akkor a telefonom elkezd csörögni, és megtelik az ünnepi sütemények és muffin tálak megrendelésével, és több városlakó, mint amennyit valaha is láttam egy reggelen, sétál be a bejárati ajtón,akik alig várják, hogy megkóstolhassák az új ünnepi specialitásokat.

Reggel tízre már kicsit könnyezem.

Eunice és Phoebe beugrik, hogy felvidítsanak. Steph, akönyvelőcégtől a szomszédban, meghagyja a számát, és kéri, hogy küldjek neki SMS-ta nap végén, hogy a cég megvehesse a maradék készletemet. És Maudés GeraldHutchins, akiknek a másik pékségük van a városban, eljönnekextra tisztítószerekkel.

Gyermekkorom legjobb részére emlékeztet – az emberek a bázison gyülekeznekegymás körül, mint egy család.

De még ha a hála az összetartozás érzéséért mélyen a lelkembe is költözika vásárlók és a látogatók közötti szünetekben, nem tudom megállni, hogy ne lássam Clintet.

O'Dellt meztelenül.

Clint. O'Dell.

Meztelenül.

Ha van ennél szexibb látvány Isten zöld földjén, akkor csinálok egy rakásbablisztből készült pénisz alakú sütit, és megeszem az egészet.

Bár ezeknek tökéletesen formázott, tökéletesen hosszú, tökéletesenvastag péniszes sütiknek...

Soha nem voltam az a típus, aki megszállottja egy férfi méreteinek– gondolom, amíg elég nagy ahhoz, hogy a helyén legyen anélkül, hogy én észrevenném, akkor rendben vagyunk. Az tapasztalataim szerint a méret nem olyan fontos. Tényleg a mozgás a lényeg,és ahogy a kapitány a szemembe néz, miközben a hajóját kormányozza– ami felpezsdíti a vízi szárnyaimat.

De ha azt mondanám, hogy nem izgatott fel irracionálisan a gondolat, hogy én speciális barátságbanleszek Clint dicsőségesen tökéletes farkával, mocskos hazudozó lennék.

– Hazug, hazug, tüzelő bugyi– suttogom a bajszom alatt, amikor az utolsó reggeli vendégeim távoznak, és a gondolat, hogy a törölköző leesik újra állandó helyet foglalnak el az agyamban.

A konyhám makulátlan. Az utolsó muffinformát is megtöltöttem, és asütőmben van. És a reggeli segítőim minden koszos edényt elmosogattak, mielőtt elmentek, hogy még több ünnepi hangulatot terjesszenek a városban.

Egyáltalán semmi sem akadályoz meg abban, hogy a sok mocsokról ábrándozzak,mázzal teli fantáziákról, amiket Clinttel tervezek felfedezni.

Legalábbis addig, amíg meg nem pillantom Cassie-t és Oliviát, amint pár perc múlva átkelnek az úton,és a bejárati ajtó felé tartanak, kezükben egy rakás Tupperware edénnyel, amiről csak azt tudom feltételezni, hogy egy BBQ taco lakoma. Olivia egy bő ruhát viselegy csillogó aranyszínű kötött pulóver alatt, Cassie pedig feketepulóvert, amin egy hatalmas rénszarvas arc van a terhes pocakján.

Nem mondhatom el nekik az igazat arról, hogy mi történt Clinttelreggel.

Ha Clint és én randiznánk, az egy dolog lenne. Az, hogy úgy döntöttem, hogy alkalmi haverok leszünk, az egészen más.

Elég jól ismerem Cassie-t és Oliviát ahhoz, hogy biztos legyek benne, hogy nem ítélnének el azért, mert egy kicsit szórakozni akarok. De az a részem, aki úgy nőtt fel, aki arra bátorított, hogy tartsam meg a magánéletemet és a saját dolgaimatolyan mélyen elzárva egy széfbe, hogy soha senki ne találja meg – nemhogy kitalálja a kombinációt –, nem áll készen arra, hogy megmutassam ezeket akártyákat.

Különben is, ez tényleg nem tartozik senki másra.

Ez csak rám, Clintre és Clint varázslatosan csodálatos péniszére tartozik.

– Ne gondolj a péniszre – motyogom, és homlokon vágom magama tenyerem sarkával, remélve, hogy elűzöm a fallikus gondolatokat a fejemből.

De amikor Cassie betolja az ajtót, és vidáman énekli, hogy "Helló, hoztunk egy kis finomságot!", az agyam még mindig tele van Clint képével, ahogy ott áll a fagyos hidegben, minden porcikája gyönyörű a kora reggeli fényben.

A hideg miatt nem zsugorodott össze. Nem hiszem.

El sem tudom képzelni, hogy valóban mégnagyobb lehetne.

– Köszönöm – mondom Cassie-nek. – Nem csak a tacót, hanem azt is, hogy ilyensokan segítettek takarítani ma reggel. Greta mondta, hogy SOS-t küldtél ki.Ez egyszerűen... annyira meghatott.

– Happy Catnek sokkal több szomszédja és barátja van, akik szeretik egymást, mint olyan bunkók, akik miatt az újonnan érkezők nem érzik magukat szívesen látottnak. Én is itt lettem volna,de Ryan azt mondta, hogy nem szabadna nehéz dolgokat cipelnem. Nem bízik abban, hogy nem teszek olyat, amitől nem fogok vajúdni.– Leteszi a Tupperwareedényeket a sarokban lévő asztalra, és elkezdi kipakolni a tányérokat, miközbenOlivia leteszi a saját edényeit Cassie-é mellé, és átmegy a kis ülősarok másik oldalára.

Egyetértően bólintok. – Ryannek igaza van. Annak a babának tovább kell bent maradnia. Én sem engedtem volna, hogy az ujjadat is megmozdítsd.

Szórakozott szemforgatással megragad egy tortillát. – Mindannyian ellenem vagytok. Mindannyian ellenem vagytok,és hazudni akartam, hogy remélem, hogy ezek jók lesznek, de az igazság az, hogymár kettőt megettem belőlük a városba menet, és nagyon finomak.Bár a pácolt jalapenóból egy keveset a pulóveremre öntöttem, szóval ha valami csípős és savanyú szagot érzel, ami nincs a tacódon, az én vagyok.

Nevetve ugrok ki a pult mögül, és kicserélem a Nyitva táblátegy olyanra, amin az áll: "Ebédidő! Hamarosan jövök!”. Aztán visszafordulok az újbarátaimhoz. – Vizet, limonádét vagy kávét? Van tejem is, de a tej és a tacóelég furcsán hangzik együtt, nem?

Cassie felemeli a fejét, szemöldökét felvonja. – Igen, de valahogy jó is,nem igaz?

Megráncolom az orromat.

Ő nevet. – Persze, undorító, de a terhes testem vevő az undorító dolgokra, úgyhogy kérek tejet. És te, Liv?

– Nekem csak vizet, köszönöm – motyogja Olivia, miközben a figyelmét a szemközti fal köti le, ahol az a néhány kép van, amit Atlantából hoztam magammal, egy ferde sorban lógnak pár régi nyomat mellett, amit a hátsó szobában találtam,és úgy döntöttem, hogy passzolnak a cuki-funky hangulatomhoz. – Ez az apád, Noelle?Az egyenruhában?

– Igen, ő az öreg férfi.– Visszamegyek a pékség részlegébe, hogy hozzak valamit inni. – Ezt akkor csináltatta, amikor először fenyegetőzött a nyugdíjba vonulással. Öt év telt el, és még mindig minden reggel munkába megy.– Erről eszembe jut, hogy talán ismeri Clintet, de valószínűleg nem kellene megkérdeznem.

Ha igen, az olyan kihallgatásra ösztönözhetne, amit egyikünk sem élne túl. Nyúzott, tapasztalt tengerészgyalogos a kanos, energikus tengerészgyalogos ellen?

Szó szerint belehalnának a bámulási versenybe.

Úgy hetvennégy nap után, de akkor is... Egyikük sem élné túl. Esküszöm,a nők még mindig az egyetlen dolog, ami kiegyenlítheti a kisebbségeket, a büszkeséget és az egyébként elpusztíthatatlanokat.

– Szerintem ez király – mondta Cassie. – Tudom, hogy egy nap mindannyian nyugodtak és nyugdíjasok akarunk lenni, de én szeretem a munkámat. Továbbra is dolgozni akarok, amíg meg nem halok. Úgy értem, talán nem annyi órát, mint amennyit San Franciscoban dolgoztam, vagy amíg a szülési szabadságra készültem, de...

– Igen, nem is tudná, mit csináljon, ha nem tengerészettel töltené minden idejét – mondom, és hozom a tejet a hűtőből. – Tizennyolc éves kora óta ott van. Pont azelőtt jelentkezett, hogy megtudta, hogy úton vagyok, deigazából nem én voltam az oka, hogy bevonult a hadseregbe. Neki ott a helye. Ez az ő hivatása.Egyszer majd nyugdíjba kell vonulnia, de nem tudom, mit fog csinálni, amikor ez megtörténik.

– Ez csodálatos, hogy ilyen erős céltudatossággal rendelkezik– mondja Olivia, majd figyelmét az apám képe melletti festményre irányítja.

– Néha azt kívánom, bárcsak nekem is lenne, ahelyett, hogy sodródnék, amerre a szívem visz.

– De ha nem sodródtál volna, akkor nem kerültél volna Happy Catbe, vagy nem lenne egy gyönyörű családod – mondja Cassie. – És eddig úgy tűnik, hogyelég jól működik. Van már valami új szó Clover kisasszonytól?

Olivia a válla fölött Cassie-re sandít. – Még mindig csak papa és mama, deérzem, ahogy a nyelv gyűlik benne, és csak arra vár, hogy kitörhessen. Én márrozmaringot teszek a kiságya alá éjszakánként, hogy segítsek neki a tisztánlátásban.

– És még mindig azt hiszi, hogy George és a családja az apukák, igaz?– Cassierám kacsintott, hogy érezzem, hogy én is részt veszek a viccben, miközben az italokat viszem az asztalhoz.

– Hát persze.– Olivia visszafordul a fal felé. – És ki mondta, hogy Georgenem volt Jace egyik unokatestvére vagy más rokona egy másik életben? Ez megmagyarázná, miért Ryant választotta örökbefogadásra. Mindannyian többek vagyunk, mint aminek látszunk. Mint ez a festmény...– Felemeli az egyik karcsú kezét, végigsimítva afinoman faragott fakeretet, ami egy csokor virágot ábrázol.

Ez az egyik festmény, amit egy ponyva alatt találtam a hátsó szobában, amikor megérkeztem, mindegyik egy kicsit furcsa, de túl szép ahhoz, hogy kidobjam a kukába. Miután gyerekkoromban minden költözéskor selejteztem, szentimentális érzelmeket táplálok az olyan dolgok iránt, amik személyes szinten értékesnek tűnnek.

Az élénkpiros virágokkal teli kék vázát több furcsa zsebóra, és egy szerintem kolibri koponya veszi körül. De ezsem furcsább, mint sok más dolog ebben a pékségben.

Mint például én.

Vagy a juharszirupos szalonnás vámpír muffin cukorka agyarakkal, amit én készítettemidén halloweenre. Minden nap délre elfogytak, ami azt bizonyítja, hogy van piaca a furcsaságoknak.

– Mit gondolsz erről, Olivia?– Beülök a Cassie mellett lévő székbe, és elfogadok egy tányér tacót, kíváncsian hallgatom Liv gondolatait. – Én nem sokat tudok a képzőművészetről – a tanulmányaim nagy részét a fotózással töltöttem –, de szerintem elég jó. Nem tudtam elhinni, hogy a tulajdonosa itt felejtette ezt az ingatlanban, amikor bezárta a boltot.

– Nem véletlenül hagyta hátra – motyogja Olivia. – Szándékosan hagyta ott. Figyelmeztetésként, azt hiszem...

A szőrszálak a karomon vigyázzba állnak, de kényszerítem magam egy nevetésre. – Az a figyelmeztetés, hogy virágot árulni nehéz megélhetés Happy Catben?

– Az itteni férfiak nem túl romantikusak – mondja Cassie. – És ígysokan kérnek manapság virág helyett adományokat a temetéseken.

Beleborzongok, nem tetszik a temetés említése egy olyan témában, mint ez a csodálatos nap. – Szeretem a virágokat, de ők nem szeretnek engem. Minden alkalommal, amikor egy csokrot viszek a házba, a végén széttüszögöm a fejem. Erről jut eszembe– teszem hozzá, remélve, hogy témát váltok. – Az allergiaszezon véget ér itt valaha is?Esküszöm, mintha tavaly tavasz óta viszkető szemmel ébrednék.

– Nem, sosincs vége – mondja Cassie kedvesen. – Hope szerint a fákmegpróbálnak megölni minket.

– Csak azt próbálják közölni, hogy mennyire szükségük van egy szép hosszútéli pihenésre– mondja Olivia. – Ahogy ez a festmény is azt próbálja közölni, hogy milyen kevés időnk van arra, hogy valóra váltsuk az álmainkat.– Rámutat azsebórákra, ujja a vászon fölött lebeg. – Látod, az órákmind ugyanabban az időpontban álltak meg, kevéssel éjfél előtt, amikor a nappalvéget ér, és örökre kicsúszik a kezünkből. A kolibri koponya pedig egy klasszikusmementomori.

– Emlékeztető arra, hogy mindannyian meg fogunk halni – mondja Cassie, látvaaz üres tekintetemet. – A művészek mindig is tettek ilyeneket a csendélet festményeikbea régi időkben. Csak hogy vidámabbá tegyék a dolgokat. Mint ez a könnyű ebédmelletti beszélgetés, amit most folytatunk.– Élvezettel harap bele a tacójába, és nyögdécsel, ahogy rágja. – Ó, Istenem, ez annyira finom. Gyere, egyél, Liv. Először ebéd, aztán szellemvadászat.

– Soha nem szabad üres gyomorral szellemvadászni– viccelődöm. – Lehet, hogygörcsöt kaphatsz.

Olivia megfordul, és mosolyogva átsuhan a szobán. De ahomloka továbbra is ráncos marad, még azután is, hogy megette az első falatot a BBQ tacóból, és megerősítette, hogy Cassie egy zseniális teremtmény, akinek az alkotását azonnal szabadalmaztatnia kellene.

És nyitnia kéne egy büféskocsit.

És talán egy fagyasztott étel birodalmat alapíthatna a szabadidejében, mielőtt a baba megszületik.

– Minden rendben van, Olivia?– kérdezem meg végül, ellenállva a késztetésnek, hogy megragadjak egyötödik tacót. Nem vagyok terhes, és nincs mentségem a falánkságra, kivéve azt a tényt, hogy túlságosan fel voltam pörögve a reggeli összetűzésem után ahhoz, hogy befejezzem a reggelimet.

Nevezzenek őrültnek, de a zabpehely bogyós gyümölcsökkel a tetején egy kicsit kevésnek tűnt, miután a városba vezető úton arról álmodoztam, hogy lenyalom a cukormázatClint kőkemény hasizmairól.

És más kőkemény testrészekről...

– Csak gondolkodtam – mondja Olivia, miközben a tányérján lévőkáposztasalátát turkálja a villájával. – És azon tűnődöm, hogy talán a szellem azért bukkan fel folyton, mert figyelmeztetni akar, hogy veszélyben vagy? Akár arról, aki folyton betör a boltodba? Úgy értem, feltételezhetjük, hogy ez a személy betört már legalább kétszer, igaz?

Bólintok. – Legalább. Egyszer azért, hogy kicserélje a jó lisztemet valamilyen vacakra, a mézeskalács sütidíszítő verseny előtt, és aztán tegnap este megint.– Eltolom a tányéromat. – És igen, minél többet gondolkodom rajta, annál jobban elgondolkodom azon, hogy a balszerencse, amit a nyitás óta érzek, legalább részben azért van, mertvalaki mindent megtett azért, hogy segítsen nekem elbukni.

Cassie hümmög a pohara pereme felett, miközben lenyeli az utolsó kortytejet. – Én is elgondolkodtam ezen. Úgy értem, hogy valaki szabotál téged, az nem magyarázza meg, hogy George miért tette életcéljává, hogy ellopja a süteményeidet – ez csak a józan ész, mert azok finomak, és ő a cukor megszállottja –, de más dolgokra igenis magyarázatot adna.

– Mint például, hogy a süteményeim középen széttörnek.

– És hogy a cukormázad szobahőmérsékleten is ragacsos lesz – teszi hozzá Cassie.

Olivia bólint. – És a pudingos poharak szerencsétlen esete.

Felvonom a szemöldököm. – Milyen pudingos poharak?

– Amelyiknek olyan íze volt, mint a csokoládénak és a sűrű ketchupnak. – Bűnbánó kifejezés kúszik Cassie arcára. – Nem akartunk semmit mondani errőlazelőtt. Csak azt feltételeztük, hogy kreatív döntést hoztál, hogy az óvodások figyelmét az állatmenhelyre tett kirándulásuk során felkeltsd. De most azt hiszem, valaki kicserélte...

– A málnalekváromat sűrű ketchupra.– A vérem felforr az ereimben.

– De miért nem éreztem a szagát?– Megrándulok, és a saját kérdésemre egy bólintással válaszolok. – Mert az júliusban volt, és az allergiám júliusban szörnyű. Én azt hiszem, egy hónapig nem éreztem semmit.– Ökölbe szorítom a kezemet. – Vajon hány szörnyű hibát követtem még el anélkül, hogy nem volt semmiféle rohadt fogalmam róla?

Olivia gyengéden a vállamra teszi a kezét. – Ez nem volt hiba. És semmiképp sem a te hibád volt. De talán ezért jelent meg a szellembarátod. Talán megpróbál figyelmeztetni téged a veszélyre, mielőtt a pékséged rossz hírnévre tesz szert.

– Úgy érted, még rosszabb hírnévre– morgom, és felemelem a tekintetem, hogy végigpásztázzam a mennyezetet. Tudom, miért jött be ide mindenki ma reggel, és nem a péksüteményeim miatt.

Értékelem a támogatást, de az apám megtanított, hogy a teljesítményemmel kell megkeresnem a pénzemet.

Nem akarom, hogy az emberek szánalomból vegyék meg a süteményeimet. Azt akarom, hogy finom terméket adjak nekik, nem pedig a helyi bajmágnest.

És semmiképpen sem vagyok paranormális rajongó– és nem biztos, hogy egy szellem kísért a pékségemben, bár kevésbé vagyok szkeptikus, mint voltama tegnap esti incidens előtt. Mégis, én egy logikus nő vagyok, akit egy szigorú, protokolltisztelő tengerészgyalogos nevelt fel. Nem volt hely a szellemeknek abban a világban, ahogy azt gyerekkoromban elmagyarázták nekem, és a leckék, amiket megtanulunk, amikor kicsik vagyunk, hajlamosak úgy megragadni, ahogy más leckék nem.

A korai történetek alapjává válnak annak, hogy kik vagyunk. A későbbi történetek csakszínészek, akik a szüleink által épített színpadon táncikálnak, amikor felneveltek minket, hogy minél jobban hasonlítsunk rájuk.

De én nem vagyok olyan, mint az apám.

És láttam itt valamit. És Olivia is.

– Hogy nézett ki a férfi, akit láttál?– kérdezem tétován. – A legutóbb éjjel bozontos barna haja volt, és egy bő, kék inget viselt. Nem láttam tisztán az arcát, de biztos vagyok benne, hogy a negyvenes évei végén vagy ötvenes évei elején járhatott?

Olivia a vizespohara köré tekeri a kezét. – Ez úgy hangzik, mint az a férfi, akit én láttam. Bozontos barna haj, kék ing, és feszes arckifejezés. Majdnemmintha frusztrált lenne. Vagy talán... csapdába esett?

– Csapdába esett a város legrosszabb pékségében – motyogom. Mintha valamiverseny lenne. Ott van Gerald és Maud, akik már régóta ott vannak az üzletben,és ott vagyok én.

Aki nem tud olyan mézeskalácsembert sütni, ami nem esik szét.

Mindhárman elhallgatunk.

Én egy szalvétát tépkedek a tányéromra, miközben Cassie idegesen pásztázza a plafontés egy újabb tacoért nyúl, Olivia pedig lehunyja a szemét, és pszichésen szellemvibrációkat küld.

Vagy legalábbis ezt képzelem, hogy ezt teszi.

Lehet, hogy csak fáradt.

Olivia még mindig egy kis rejtély számomra, amit alig várom, hogy megfejtsek és jobban összebarátkozunk.

– És most mit csináljunk?– kérdezi meg Cassie. – Valahogyan elkapjuk a szellemet?Keressünk csontokat a pincében, és hívjunk papot? Vagy csak hagyjuk annyiban ésfeltételezzük, hogy eltűnik, amint a Noelle-t szabotáló görényt elkapják, és igazságszolgáltatás elé állítják?

– A csontok a pincében talán nem is olyan rossz ötlet – mondja Olivia.

– Mindazok szerint, amiket olvastam, a kísértetjárások jó részeolyan holttestekhez kapcsolódik, amelyeket nem helyeztek megfelelően nyugalomra.

Megborzongok. – Úgy érted, hogy egy holttest van a pincémben?

– Talán.

Kedvesen elmosolyodik, amikor Cassie elejt egy tacót, és az állkapcsom leesik a rémülettől.

– De nem feltétlenül – teszi hozzá. – Ha itt érezte jól magátéletében, akkor ide térne vissza, amíg a testét– bárhol is van – megfelelőeneltemetik.

– Hm, kösz, de nem, köszönöm. Az alagsor repüléstilalmi zóna. Amikor előszörmegkaptam a kulcsokat, egy pillantást vetettem lefelé, felemeltem a kezem, bezártam az alagsori ajtót, és úgy döntöttem, úgy teszek, mintha nem is létezne.

– Miért?– kérdezte meg Cassie, és a szeme még jobban kitágult. – Sötét éshátborzongató?

– Egy kicsit. De a szemét az igazi probléma. Az apám dobna egy hátast,és meghalna az alagsor láttán, és lehet, hogy egy kicsit bennem is van belőle. Viszonylag szűkösen éltünk – muszáj, ha pár évente költözöl, de még így is elég kacat gyűlt össze, amitől minden alkalommal meg kellett szabadulnunk. Az előző tulajdonosnak gyűjtögetési problémája volt. Biztos vagyok benne, hogy vannak odalent magazinok a húszas évekből. Valamintnagyjából kétezer műanyag váza, egy hegynyi műmoha, és egy régikarácsonyi kocsi egy rendkívül ijesztő rénszarvassal.

Olivia a szívéhez szorítja a kezét. – Igen, ez az. A kocsi.És a rénszarvas. Valami köze van ehhez. Amikor megemlítetted, éreztem egy kis rezdülést a mellkasomban.

– Én is.– Cassie most már nemcsak tágra nyílt szemmel néz, hanem sápadt is. – Bárez lehet, hogy csak gyomorégés. Mert obszcén mennyiségű tacót ettem,és a baba ébren van, és a szart is kiveri belőlem.– Eltakarja a száját a kezével, és halkan böfög. – Bocsánat. Nem hiszem, hogy a baba szeretia jalapenót. Ahogy én sem, általában. És a tejet is utálom.– Sóhajt egyet. – Nem tudom, kivé válok, vagy miért gondoltam, hogy a szellemekről beszélgetni szórakoztató lesz.

– Ne félj.– Olivia megfogja Cassie kezét, és megszorítja.– Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a szellem jót akar.

– Kár, hogy ugyanezt nem mondhatjuk el arról az emberi bunkóról, aki betört idetegnap este – mondja Cassie. – Van valami hír a seriff irodájából? Van már valami nyomuk?

Megrázom a fejem. – Tudtommal semmi. De kétlem, hogy a többnyireáldozat nélküli bűncselekményem a teendőik listájának élén állna.

– Meglepődnél – mondja Cassie. – Eltekintve a véletlenszerű alpakacsintásoktól vagy attól, amikor Oliviát elrabolták, a dolgok elég unalmasak a környékenbűnügyi szempontból.

– Elrabolták?– A szemeim elkerekednek, ahogy ide-oda nézek közöttük,várva, hogy azt mondják, viccelnek. De nem viccelnek. – Komolyan mondod.

– Komolyan – mondja Olivia nyugodtan. – És ott volt az az eset is, amikor Cassie-t eszméletlenre verték egy égő épületben.

– Volt – mondja Cassie, és kedvesen bólint. – Már majdnem elfelejtkeztem arról a dologról! Azt hiszem, nekem már anyaagyam van.

– A terhességi agyak is lehetnek trükkösek.– mosolyodik el Olivia, elrévedő tekintettel a szemében. – Amikor Cloverrel voltam terhes, voltak napok, amikor elfelejtettema címemet. És az anyám leánykori nevét. És azt, hogy mikor kellett volnaa munkahelyemen kell lennem.– A tekintete újra a pénztárgép feletti órára szegeződik.

– Ha már itt tartunk, talán vissza kellene indulnom. Éppen ízpróbákat végzünk a gyárban a tavaszi síkosító ízekkel, és előbb meg kell tisztítanom a palettámat egykristálymeditációval.

Alig tudok ellenállni a késztetésnek, hogy öklendező hangot adjak ki.

A síkosítók ízlelési tesztelése szörnyen hangzik, még akkor is, ha tudom, hogy az összes SunshineToyssíkosító természetes, ehető és organikus összetevőkből készül.

Cassie felsóhajt. – Igen, nekem is mennem kéne. Mielőtt maradok, és még több süteményt eszem.– Együttérzően ráncolja az orrát. – Sajnálom, hogy nem voltunk nagyobb segítség, Noelle. De szorítunk neked.

– Az auránk pedig nyitott és együttérző rezgésekkel teli – mondja Olivia, és magához húz egy ölelésre. – Van egy olyan érzésem, hogy minden rendben lesz. Végül.

– Remélem, igazad van.– Viszonzom az ölelését, aztánaz ajtóhoz a kísérem lányokat, és visszacsúsztatom a Nyitva táblát a helyére.

Nem tudom biztosan, mi lesz a pékséggel, de ahogy a nap telik,egyre kevésbé tudok aggódni a babliszt miatt, vagy a sütemény miatt, vagy szellemek vagy bármi más miatt, csak arra tudok gondolni, hogy mennyi időbe telik, amíg újra látom Clintet.

Készen állok rá, hogy megadjam neki a választ, olyannyira, hogy azon kapom magam, hogy az isteni dákóját egy rózsaszín cukormázas süti tetejére rajzolom, és sietnem kell, hogy kreatív legyek a zölddel és a kékkel, hogy a péniszbőlvirágcsokrot varázsoljak.

Lehet, hogy előbb-utóbb megbánom, hogy engedtem a kísértésnek, de most alig várom a ma estét.

Lehetetlen.

Nem.

Várni.