5.-6. Fejezet

 

ÖT

 

Noelle

 

Fordította: Red Ruby

 

A leghülyébb hülye vigyorral a fejemen húzódok félre a boltom előtt.

Régen volt már ilyen vigyorrohamom.

Aznap reggel, miután Derrick kisétált a közös lakásunkból – figyelmeztetés nélkül, egy nappal azelőtt, hogy romantikus vakációra indultunk volna Alaszkába, hogy igazi rénszarvasokkal játszadozzunk –, másnaposan, reménytelenül ébredtem, és biztos voltam benne, hogy minden vigyorom a múlté. Csak arra voltam képes, hogy kitöröljem a csipát a szememből, és felfordult gyomromat és szédelgő fejemet a konyhába vonszoljam egy csésze kávéért. Kinyitva a szekrényt felfedeztem, hogy Derrick magával vitte a kedvenc bögrémet, amikor elment, azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet.

Aztán leültem, hogy megnézzem az e-mailjeimet, és megtudtam, hogy most én vagyok a büszke tulajdonosa egy lepukkant, régóta üresen álló, valószínűleg rágcsálókkal fertőzött virágüzletnek Seholfalván, egy georgiai kisvárosban, amit részegen vettem meg a Craigslisten – ezzel teljesen feléletem a megtakarításaimat –, és rájöttem, hogy akkor rúgtam magamba, amikor már a földön feküdtem.

A felnőttkor valahogy így alakult számomra.

Egy nagy hiba, amit kisebb, nevetséges hibák sorozata követett, majd egy újabb "Mi a frászt csináltam?" katasztrófa. Mióta csak betöltöttem a tizennyolcadik életévemet.

De a jó dolog a sok hiba elkövetésében?

Megtanulod a legjobbat kihozni a dolgokból és továbblépni.

Tiszta lappal akartam kezdeni, távol Derricktől és az összes emléktől, amit Atlantában szereztünk, a helytől, amelyről azt hittem, hogy örök otthonom lesz az örök szerelmemmel. Szóval talán a Craigslist-katasztrófa egy áldás volt álruhában.

Mivel úgy döntöttem, hogy ez a gondolkodásmód az én érdekemben áll, felmondtam a főbérlőmnek harminc napos felmondási idővel, összepakoltam, ami megmaradt az életemből, teljesítettem a fotós vállalkozásommal kapcsolatos utolsó kötelezettségeimet, és felgördültem az autópályára, hogy elkezdjem a vadonatúj életemet.

Szerencsére a virágüzletet nem fertőzték meg a rágcsálók, és a pékséggé alakítás is elég egyszerű volt, hála egy két várossal arrébb lévő vendéglőben tartott kiárusításnak, ahol szereztem néhány édes vintage készüléket és egy gyönyörű kemencét. És az emberek Happy Catben nagyon kedvesek, és éppoly szenvedélyesek az édességükkel kapcsolatban, mint a szexjátékaikkal. A balszerencse ellenére, ami múlt nyár óta sújtja a termékeimet, rengeteg elégedett vásárlóm van, akiket úgy tűnik, nem érdekel, hogy a süteményeim hajlamosak középen kettéhasadni, amint kiveszik a csomagolásból, és hogy csoda, ha sikerül úgy kiszállítani egy tortát, hogy a cukormázzal nem történik semmi furcsa.

A Második Esély Sütik megadta nekem a második esélyemet.

Vagy talán a tizenötödik esélyemet.

De ezt a második esélyt egyelőre megtartom, és úgy döntök, hogy hálás leszek a jó dolgokért, ahelyett, hogy a rosszul sikerült dolgokon rágódnék.

Szóval a mézeskalácsemberek darabokra estek? Nem nagy ügy. Az idősek jól érezték magukat, én is jól éreztem magam, Clint O'Dell pedig a legjobb módon lepett meg.

Ő egy őszintén kedves srácnak tűnik, akit a továbbiakban biztonságosan a barátzónábantudok tartani.

Nem mondom, hogy könnyű lesz, bármilyen értelemben. De a mai nap után úgy tűnik, megéri az erőfeszítés, hogy ellenálljak az álomszép zöld szemének és az ájulásra méltó testének. Annyira édes, pozitív és szórakoztató a közelében lenni. És jól kijön az öregekkel, a fiatalokkal, a mosómedvékkel, a rénszarvasokkal és... velem.

Jól bánik velem...

A gondolattól is elpirulok.

Clint O'Dell. Rénszarvas– és Noelle suttogó.

Belököm a pékség hátsó ajtaját, és kuncogok magamban a saját mémem elkészítésének ötletén, és – hűha.

Amikor elkezdesz részt venni a belső viccekben, akkor már otthon vagy, igaz?

Happy Cat az otthon.

Ez még egy dolog, amit meg kell ünnepelni ebben az évszakban.

Bekapcsolom a rádiót, és a "Grandma Got Run Over by a Reindeer[1]" szól.

Amiről természetesen Clint jut eszembe. És a ma esti éneklés. És hogy mennyire várom már, hogy újra lássam őt. Ami jó! És semmi ok az aggodalomra! Teljesen elfogadható, ha izgatottan várjuk, hogy egy új barátunkkal tölthessünk egy kis időt.

A mosogatóba teszem a mosogatni való edényeket, és lehúzom a habzsákok hegyét, közben dúdolom a fülbemászó refrént. Aztán megfordulok, és – a francba!

A hűtőszekrény résnyire nyitva van.

Hogy lehet a hűtőszekrény résnyire nyitva?

Megrántom a kilincset, és odabent minden párás. A tej. A tojások. A tojáslikőrös doboz. Még a vaj is.

– A mákos gubáját!– motyogom, és a hüvelykujjamat rágcsálom, miközben a gondolataim száguldanak.

A hozzávalók most rendben vannak, de nem bízhatok abban, hogy későbbre tartogatom őket. Fel kell használnom az összes potenciálisan veszélyeztetett árut. Most. És aztán kiárusítást tartani...

Valami ünnepi...

Mézeskalács? Süti szeletek? De mi lesz a tejjel?

Puding! Igen!

A probléma megoldva. Ki ne szeretné a pudingot? Különösen egy éjszakai nagy éneklés után?

Ezt a bukkanót az úton a karácsonyi énekestársaim iránti kedvességgel és néhány étcsokoládés és borsmentás süti szelettel fogom leküzdeni, hogy holnap kettőt egy áráért árulhassam a boltban. Egyszerű, mint az egyszer egy.

Szemezgetek a citromokkal az alsó fiókban, és azon gondolkodom, hogy citromos szeleteket is készítek, de a gyümölcsök megmaradnak, és nekem időbeosztásom van. Kicsivel hét előtt indulnom kell, hogy találkozzam Clinttel.

Töltök magamnak egy nagy pohár tojáslikőrt, beleöntök egy feles whiskyt, és munkához látok.

Szoros lesz az idő, de meg tudom csinálni.

Mindent el tudok készíteni.

És terjesztem a jókedvet ma este.

Hangosabban tekerem fel az ünnepi zenét, és táncolok körbe a konyhában, miközben krémesre keverem a vajat és a cukrot a süti szeletekhez, és kimérem a tejet az ipari tűzhelyemen. Amikor megvettem a boltot, volt itt egy mosogató, és volt egy hűtőhelyiség– a virágoknak is hidegen kell maradniuk –, de mindenen dolgozni kellett, hogy újra csúcsformába kerüljön.

De megérte. Az összes felújítás eredményeként egy olyan munkaterületet kaptam, ahol boldog vagyok, és biztonságban érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor hosszú délutánokat töltöttem Terryvel a konyhájában, és annyi édességet készítettem, hogy az egész bázist meg tudtam volna etetni vele.

Még mindig mosolyogva adom hozzá a liszt, a szódabikarbóna és a só keverékét a krémes cukros vajhoz.

Clintnek igaza van. A táncos bulik a legjobbak, még akkor is, ha szóló bulik.

A liszt felét az ipari méretű keverőgépembe borítom, a tűzhelyen melegedő tejet elkeverem, kimérem a cukrot, a tojást, a kakaót és a pudinghoz szükséges egyéb hozzávalókat, majd újra visszaugrom a keverőgéphez, hogy beledobjam a sütőport.

Én egy egyszerre többfeladatot ellátó sütőistennő vagyok!

Hamarosan a süteménytésztát szétterítem egy kizsírozott tepsiben, és betolom a sütőbe. Visszafordulok a tejhez, a pudingos csészék gondolatai táncolnak a fejemben, és azt találom, hogy receptes dobozom lángra kap a tűzhelyen.

– Ne!

Átrohanok a konyhán, átcsúszom az előkészítő asztalon, hogy felkapjam a tűzoltó készüléket a falról, miközben a füstjelzők hangja hasít a levegőbe.

Meghúzom a szeget, célzok a tűzoltó készülékkel, és megnyomom a ravaszt.

Hab lövell ki.

Hátrafelé lendülök, egyenesen egy téglafalnak.

De ez persze nem egy fal. Az én falaim gipszkartonból vannak, és ez a téglafal máris átkarolja a derekamat, és a kijárat felé húz.

– Kifelé!– kiabálja túl Clint a bömbölő riasztót. – Ezt én elintézem.

Kikapja a kezemből a tűzoltó készüléket, céloz, és lő, ellenőrzött mozdulatokkal oda-vissza söpörve a tűzhelyen, eloltja a tüzet, és eláztatja szegény receptes dobozom parázsló maradványait.

Visszafojtok egy zokogást. Azok Terry receptjei voltak, az ő görcsös, de szeretett kézírásával írva.

– Menj ki, Cukorfalat– ismétli Clint.

– De a tűz már kialudt – mondom szipogva.

– Még mindig ellenőrizni kell. És a tűzoltók már úton vannak.

Persze, egy másodperccel később üvöltenek odakint a szirénák.

Könnyek fenyegetnek, de én egy tengerészgyalogos lánya vagyok, a fenébe is. Az apám nem sírna. Én nem fogok sírni. Találok új recepteket. Van ez a dolog, amit internetnek hívnak, ahol hasonló desszerteket találok, és a legtöbb receptet már annyiszor elkészítettem, hogy emlékezetből is el tudom mondani.

De... nem lesz több Terry kézírásával.

– Noelle. Kifelé!– parancsolja ismét Clint.

– Nem. Ez a cukrász elsüllyed a hajójával együtt.– Megragadom a legmagasabb sámlimat, a földre döntöm a füstjelző alá, felmászom, és kihúzom az elemet.

Végre. Béke.

– Noelle– sürget Clint, de a tűzoltók már a hátsó ajtón özönlenek be, mielőtt még több parancsot adhatna.

– Semmi baj – mondom, és intek a tűzoltóknak, zavartan, hogy a semmiért rohantak ide. – Csak egy kis konyhatűz. Már ellenőrzés alatt van.

Ryan, Clint legidősebb bátyja felhajtja az arcvédőjét. – Még mindig szeretnénk, ha távoznátok, amíg ellenőrizzük. Sajnálom, Noelle.– Clint felé fordul. – Te is, Nem én égek a tűzben, a tűz bennem égúr.

– Szép volt – mondja Jessie, a tűzoltóparancsnok, és felhajtja a kabátja ujját. – De először az átvizsgálás. Mémeket írj később a bátyádról. Civilek – kifelé!

– Gyerünk, Cukorfalat.– Mielőtt lemászhatnék, Clint felkap az egyik nagy karjával – úgy tart, mint a múltkor, mintha nem nyomnék annyit, hogy szükség legyen két kézre –, és a tűzoltók nyüzsgő csapatán keresztül a hátsó ajtóhoz menetel.

Még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetek a receptes dobozom megfeketedett tömegére, és legyőzve a mellkasának dőlök.

És a mellkasa jó érzés. Mint mindig.

Túl jó.

– Nem én tettem a tűzhelyre – mondom, amikor Clint letesz az üzletem mögötti sikátorban. – A receptes doboz az előkészítő asztalomon volt. Nem a tűzhelyen. Ki tesz egy műanyag receptes dobozt a gáztűzhelyre?

Ráncolja a homlokát. – Egyedül voltál?

Nyomorúságosan bólintok. – Egyszemélyes üzlet vagyok, és a bejárati ajtó zárva volt.

– Huh. – Kinyújtja a kezét, és megnyugtatóan megszorítja a karomat. – Minden rendben lesz, Cukorfalat. Majd megoldjuk.

– Köszi, én...

– Minden rendben van odakint? – kérdezi egy női hang a jobb oldalamról. Megfordulok, és meglátom Steph Wilson göndör, barna fejét, amint kidugja a könyvelőiroda hátsó ajtaján. Általában rendíthetetlen arcán aggódó kifejezés ül.

Rendíthetetlennek kell lenned, ha mások adóbevallásával foglalkozol. Ez a szabály.

– Semmi baj, csak egy kis konyhai tűz – mondom.

– Konyhatűz, ó, ne!–  Egy második, magasabb hang nyikorog a hátsó ajtó felől a másik oldalamon. Gigi az, a könyvesbolt imádnivaló, szarukeretes szemüveget viselő tulajdonosa. – Jól vagy?

– Jól vagyok, köszönöm. Bocsánat, hogy mindkettőtöket zavartalak.

– Egyáltalán nem zavartál– mondja Steph egy éles és biztató bólintással. – Csak örülök, hogy jól vagy.

Gigi együttérzően csóválja a fejét. – Dettó. Később találkozunk a karácsonyi éneklésen?

– Ott találkozunk.– Intek a két nőnek, és megvárom, amíg eltűnnek a saját üzletükben, aztán végigsétálok a sikátoron, a felkaromat dörzsölgetem, ahogy körbesétálok a tűzoltóautó mellett. Úgy teszek, mintha megbabonáznának a villogó fények, de ez csak egy trükk, hogy egy kis távolságot tegyek közém és a férfi közé, aki azt érezteti velem, hogy bármit el tud viselni, amit az őrült világ az útjába sodor. Mert ő egy tengerészgyalogos.

Mint az apám.

De apa nem volt olyan természeti erő, mint Clint – Clint a nyomás alatt álló, palackba zárt napfény, amely a robbanás szélén áll, és elárasztja a világot jóságával. Apa ölelései biztonságérzetet adtak, de soha nem hozták azt a fajta könnyű, boldog békét, amit akkor érzek, amikor Clint elég közel van ahhoz, hogy megérintsem.

De egy férfi nem fogja megoldani a problémáimat.

Ezt a nehezebb úton tanultam meg. Azt hittem, Derrickkel megtaláltam a boldog véget, de csak még elveszettebb lettem, mint előtte voltam. Itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak, hogy megteremtsem a saját boldogságomat, és innentől kezdve óvatosabban járjam a világot.

Ami magában foglalja azt is, hogy okosan döntsek arról, hogy végül kivel randizom.

És Clint nem okos választás, nem számít, hogy milyen kedves, vagy mennyire kész a megmentésemre sietni.

– Láttál még valami szokatlant? – kérdezi. – Mióta visszajöttél a pékségbe?

Végigsimítok a füstszagú hajamon. – A hűtőszekrény nyitva volt, amikor beléptem, de ez pár heteis megtörtént. Azt hiszem, ki kell hívnom valakit, hogy megnézze a tömítést. Vagy a zsanérokat?

Álomszép zöld szemei – olyan kedvesek, de ugyanakkor intenzívek – összeszűkülnek. – És biztos vagy benne, hogy egyedül voltál?

– Igen– mondom, és remegő nevetéssel teszem hozzá. – Mármint, hacsak nem lófrált itt valahol egy szellem, aki csínytevésre vágyik. Ugye nem hallottál semmilyen történetet arról, hogy ezen a helyen kísértetek járnak? Mint például akkor, amikor még virágüzlet volt?

Ráncolja a homlokát, mintha komolyan venne, de mielőtt biztosíthatnám, hogy csak vicceltem – legalábbis többnyire –, az egyik tűzoltó az ajtóból megszólal: – Úgy tűnik, izoláltuk, Miss Alwyn. Adjon nekünk néhány percet, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem terjedt-e el a falak mögött. Szép munka volt a tűzoltó készülékkel, Clint.

– Noelle végezte a munka nagy részét – kiált vissza.

Szünetet tart.

Szippant egyet.

A tűzoltó megcsóválja a fejét, és szintén szippant egyet.

– Sütemény?– kérdezi Clint.

Bólintok. – Puding is, amíg a tűzhely fel nem gyulladt. Éneklés után akartam szétosztani.

– A sütők rendben vannak – mondja a tűzoltó. – Mikor kell ezeket kivenni? Majdnem kész vannak?

Olyan reményteljes a hangja, ami egy félénk kisfiúra emlékeztet a minapról, amikor a jászolnál végre összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, van-e még cukros süti a kötényemben.

Még a nagyfiúknak is szükségük van néha egy kis kényeztetésre.

– Öt perc – mondom, és mosolygok rá. – Elküldök veletek egy tepsit az állomásra, ha megígéritek, hogy holnap visszahozzátok.

– Megvan! – mondja a férfi, majd lelkes kiáltással fordul a még bent lévő többi tűzoltóhoz. – Sütit viszünk magunkkal, úgyhogy töröljétek át alaposan azt a sütőt. Hagyjuk itt ezt a pékséget ragyogóan.

Elmosolyodom, és megfordulok, hogy Clint a saját vigyorával figyeljen. – Mi az?– kérdezem, és öntudatosan keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.

– Édes vagy, Cukorfalat– mondja.

Megvonom a vállamat. – Csak próbálom terjeszteni a jó dolgokat. Ahogyan arról beszéltünk korábban.– Félrehajtom a fejem. – Egyébként mit kerestél itt? Csak hétkor találkozunk, igaz? A forrócsoki standnál?

Állja a tekintetemet, rezzenéstelenül, miközben azt mondja: – Korán elkészültem, és újra látni akartalak. Gondolom, azt reméltem, hogy te is látni akarsz engem.

– Én…– Elakadok, mert tudom, hogy állást kellene foglalnom, meg kellene mondanom neki, hogy ez nem vezetoda, ahova ő szerintem gondolja. De itt állva, a nevetségesen tökéletes, kedves arcát bámulva, egyszerűen nem tudok. – Örülök, hogy itt vagy– mondom helyette.

Mert ez az igazság.

A konyhatűz ellenére, annak ellenére, hogy elvesztettem az összes régi receptemet, és annak ellenére, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem én tettem a receptes dobozomat a tűzhelyre, még véletlenül sem, szóval határozottan valami furcsa dolog történik, örülök, hogy itt állhatok Clint O'Dell-lel.

A téglaépület oldalának támaszkodik, mosoly görbíti az ajkát. – Jól van. Akkor elkísérlek a karácsonyi énekléshez. Nem akarom, hogy még több ünneprontó lény támadjon meg.– Kacsint egyet. – Ha elkap egy karácsonyi futóegér, az egész város azon fog csodálkozni, hogy miért nem láttam előre. Akkor az összes mém, amin olyan keményen dolgoztak, értelmetlen lesz.

– Egy karácsonyi futóegér?– vonom fel féloldalasan a szemöldököm.

– Még sosem hallottad a karácsonyi futóegér történetét?

– Hagyd már abba a karácsonyi futóegérrel – kiabál Ryan odabentről. – Az nem létezik.

– Pedig kellene– lő vissza Clint.

– Nem kellene – erősködik Ryan.

– Ne hallgass rá – súgja nekem hangosan Clint. – Csak morcos, hogy nem neki jutott eszébe először.

– Visszamehetsz, Noelle – mondja Ryan, és kilép a sikátorba. – Csak néhány kérdést kell feltennem, és máris eltűnünk a szemed elől.

Bólintok.

Elbírok néhány kérdést. Aztán pedig megyek énekelni.

Egy olyan fickóval, aki még a rossz napjaimon is megnevettet.

Clint O'Dell jó barátom lesz, érzem.

De csak egy barát.

Csak barátok, csak barátok, csak barátok. Újra és újra elismétlem ezt a mantrát, a barátzónában tartva a fejemben, még akkor is, ha a tekintetem folyton visszasiklik azokra a széles vállakra, amelyek lassan az egyik kedvenc látványosságommá válnak Happy Catben.

---

[1] Nagymamát elütötte egy rénszarvas

HAT

 

Clint

 

Fordította: Mandy

 

Már hat éve, hogy elhagytam az otthonomat a kiképzőtáborért. Kétszer voltam itthon az ünnepekre, de mindkétszer kihagytam az éves Happy Cat-i éneklést.

Kiderül, hogy sokkal jobb, mint amire emlékszem.

Leginkább a mellettem forró csokit szürcsölgető Cukorfalat miatt.

– A legjobb, igaz? – kérdezem.

Noelle elismerően hümmög a bögréje pereme fölött.

– Annyira jóóóó. És tökéletes az időzítés a koffeinre. Elgyengültem egy pillanatra.

– Több proteinre van szükséged a diétádban. Majd összekeverek neked egy adagot a speciális proteinsütimből. Szedjél fel egy kis húst a csontjaidra.

– És szőrt is növesszek a mellemre? – kérdezi, és csipkelődve húzogatja a szemöldökét.

Tartom a szemkontaktust, de csak épphogy. Az a piros pulcsi, amibe átöltözött a pékség mosdójában, mielőtt elindultunk, elég feszes, hogy nagyon keveset hagyjon a képzeletre a vártnál-gömbölyűbb melléből.

– Istenem, remélem nem – válaszolom, megtöltve a szavakat annyi rémülettel, amitől nevethetnékje támad.

– Nem akarnám, hogy hajhálót kelljen viselned a melleden, mikor sütsz.

Újra kuncog.

– Ugye? Van elég bajom amúgy is.

Baj…

Több jut neki mostanában a balszerencséből, mint ami méltányos lenne. Igazából észszerűtlenül nagy mennyiség. És a haditengerészetnél töltött hat év küldetésem során megtanultam, hogyha valami gyanúsnak néz ki vagy bűzlik, akkor az valószínűleg azért van, mert az mögött általában van is valami.

Valami gyanús a pékségében, de nem akarom addig megrémíteni, míg nincs több a tarsolyomban a zsigeri megérzésnél.

Úgyhogy mosolyogva megkérdezem.

– Még egy bögre?

Megrázza a fejét.

– Nem, köszönöm. A sütik meg a kakaók miatt cukortúltengésem van, és kész is vagyok az indulásra.

Egy kézzel összegyűröm a poharamat, és a szemetes felé hajítom, pont beletalálok a kukába. A karjaimat a levegőbe emelem, és felkiáltok.

– Hurrá!

Mire Noelle a szemeit forgatja, de magában nevet, tudom.

– Clint, ne cikizd azt a szegény lányt – siet oda anyám, magával húzva Chewpacát, Hope és Blake díjnyertes alpakáját. – Vagy leckét kell adnom neked, hogy milyen megalázottak így is a családtagjaid?

– Lehetetlen – szipogok. – Én nem alázok.

Anya szemei huncutul felcsillannak.

– Ó, szóval azt akarod, hogy visszaszaladjak a kocsihoz, és elővegyem az előkarácsonyi ajándékomat, amit ma kaptam apádtól?

– Világít?

– És forog. És vibrál – vigyorog.

Azon rágódom, hogy felül tudok-e kerekedni rajta ebben a beszélgetésben, és úgy érzem, határozottan igen, de aztán mégis úgy döntök, hogy nem teszem, mert ő mégiscsak az anyám, és mások is hallanak minket.

Meghátrálok érzékeny füleik kedvéért.

– Jó neki. Kóstoltad már Noelle valamelyik csokidarabkás kekszszeletét? Nem akarom mémezni magam, de egyetlen parázzsal sütöttem őket.

– Noelle, szívesen látunk, ha jönnél velünk sétálni – mondja Hope. Eltűri a haját a füle mögé, megsimogatja Chewpacát, ahogy elmegy mellette, és gyorsan megöleli Noelle-t.

– Clint nagyzol néhanapján.

– Többnyire– javítja ki Blake.

– Mi van az alpakával? – kérdi Noelle.

– Ez az, amikor témát váltasz.– Kinyújtom az öklömet. – Szép. Add fel, Cukorfalat.

Könnyedén felnevet, és a bütykeimhez üti az övét. Villámgyorsan elmozdítom az öklömet, a másikat is odateszem, egyiket az övé fölé, a másikat pedig alá.

– Hóember!

Újra felnevet.

– Olyan fura vagy. De komolyan. Mi van az alpakával? Énekel?

– Sokat dúdolászik, mióta megkapta a karácsonyi sálját – magyarázza Hope. – Arra gondoltunk, hogy vokálozunk egyszerűbb daloknál. És ha nem, mindenki imádja simogatni. Olyan puha. Látod?

Noelle tétován kinyújtja az egyik kezét.

Chewpaca megérinti az orrával, mire felnevet. – Ó, tényleg az.

– Ó, kedvel téged – mosolyog Hope. – Ő a legédesebb.

– A második legédesebb – mondja Blake kidüllesztve a mellét.

Hope rákacsint.

– Nem, szerintem Chewy még mindig az egyes számú.

– Idegesítő perszóna – mondja megjátszva a morgást.

Aztán illetlenül sokáig csókolóznak, míg Anya megköszörüli a torkát, és Chewy felviháncol, gyengéden emlékeztetve őket arra, hogy gyerekek is vannak jelen.

– Maradj mellettem – suttogom Noelle-nek. – A PDA[1] helyőrségnél vagyok és biztosíthatlak, hogy ezek ketten nem biztonságosak nyilvános fogyasztásra.

Újra felnevet, és gondolatban adok magamnak egy pacsit, ami egy polip ficánkolásban végződik.

Nevettess meg egy nőt, és félúton vagy, hogy horogra akaszd.

Noelle megpróbálhat barátkozni velem, de nem szándékozom megkönnyíteni neki a dolgát. Akarom a barátságát, igen. De meg akarom kóstolni az édes, cukormáz-rózsaszín ajkait is. És engedélyt akarok arra, hogy formás kis testét a karomba vegyem, amikor nincs fenyegető veszélyben.

– Noelle! – Greta szalad oda Ruthie Mayjel, aki a város pletykafészke és a Sunshine Toys vezérigazgatója. – Noelle, azok a mézeskalács fiúk finomak voltak. Phoebe még Clint harmadik lábát is megette, habár megesküdött, hogy elteszi a képes dobozába, hogy megőrizze ennek a karácsonynak az emlékét. Rendelhetünk még hat tucatot holnapra? Törött végtagokkal. Nekünk…terveink vannak velük.

Greta arca elfintorodik, és egy finom puffanó hang tölti be a levegőt.

– Upszi – mondja kuncogva, és elpirulva. – Bocsánat. Azt hiszem, túl sok volt a karácsonyi móka.

Frank sétál oda hozzájuk.

– Te most épp arról beszélsz,hogy…

Egy hosszú, elnyújtott ratatatatta az öreg úr hátsó felének irányából elnyomja, bármit is akar mondani.

– Jézusom, Frank – morog Gerald Hutchins, ahogy elkanyarodik mellette papírlapokat osztogatva. – Ne erre célozzál.

További hat fenékpöfögés tör ki a közelünkben.

Greta kuncog. Frank felhorkant. Phoebe és Eunice a káposztasaláta veszélyeiről pusmognak valamit egymás közt, miközben aggódó pillantásokat vetnek a tér túloldalán parkoló BBQ kocsi irányába.

– Úgy néz ki, nem Chewpaca lesz az egyetlen vokálos – tűnődök halkan.

Noelle eltakarja a mosolyát a kezével, de azért látom.

– Emberek! Gyertek ide körém! – kiabál Maud Hutchins a mikrofonba a park szélén. – Kiosztjuk a dallistát. Ha nem ismeritek a szöveget, csak tátogjátok, hogy dinnye dinnye. Amúgy, ha nem ismeritek a szöveget, hol voltatok az elmúlt tizenöt évben, amikor énekeltünk? Na mindegy, mindegy. Vegyétek el a listátokat, és álljatok fel. Érinteni fogjuk a tűzoltóságot, aztán a serif irodáját aztán elzarándokolunk az idősek otthonába.

Újabb fenék ropogás.

Még több kuncogás és kényelmetlen torokköszörülés.

Noelle összehúzza a szemöldökét, mikor megfordul, és a tömeget figyeli körülöttünk. Az egyetlen jó hír, hogy ez a sok gázosítás még nem okozott érezhető bűzt.

De ahogy elindulunk a tűzoltóság felé, a popódudálás egyre rosszabb és rosszabb lesz, míg már nem is lehet tagadni – most már a Fingók Kórusának részei vagyunk.

– Mi a franc? – motyogja Blake, ahogy mellettem lökdösődik.

Megrázom a fejem, küzdök a nevetéssel.

– Biztosan valami, amit ettem – mondja Eunice Gretának, aki halkan böfög.

– Meg én is.

– A Napköziben ebédeztél?

– Nem, maradt még egy szendvicsem a Vaddisznóból.

– Én Frank házi készítésű csirkesalátáját ettem – mondja özvegy MacIntosh. – És három mézeskalács sütit.

Újabb fardörgés.

Megint kuncogás és morgás azoktól, akiket nem bántanak a szelek, vagy nem találják a seggkoncertet olyan szórakoztatónak, mint amilyennek láthatóan a hetvenen túliak teszik.

– Rendben, emberek, erre – kiabál Maud.

Elkezdjük a Karácsonyi Éneket, de észreveszem, hogy Noelle egyre jobban elkeseredik minden alkalommal, amikor valamelyik nyugdíjas elereszt egyet.

– Jól vagy? – suttogom.

Megrázza a fejét.

– Azt hiszem, volt valami a sütijeimben – suttogja, mikor befejezzük az első dalt.

– Például sült bab? – súgom vissza.

– Nem tudom – mondja nagyot sóhajtva. – Próbálok visszaemlékezni, mi lehetett, de az egyetlen szokatlan dolog az volt, hogy friss gyömbért használtam. De a gyömbérnek inkább meg kellene nyugtatni a gyomrot.

Megszorítom a kezét.

– Ne aggódj. Nem a te hibád. Csak ne lélegezz.

Felnyög, de a mosolya nem marad meg sokáig. Láthatóan még mindig aggódik.

A tűzoltóknak énekelünk, akik a kocsijukat mossák a hideg esti levegőben. Mire végeztünk az első két dallal, a bumm bumm robbanások hátsó és első üggyé válnak. Hangos böfögések töltik ki az énekek közti szüneteket, és Chewpaca dúdolászása kezd szomorúnak tűnni.

Az emberek lassan kezdenek távolodni a légszennyezők csoportjától. Ami gyakorlatilag az összes nyugdíjast magába foglalja.

Noelle arca elkomorul, és egyre inkább egy olyan nőre hasonlít, aki beparázott az autója körül cirkáló mosómedvecsaládtól, nem pedig úgy, mint aki elhatározta, hogy csodálatos karácsonya lesz.

– Nem a sütik miatt van – suttogom.

– Ettél belőle?

– Nem eszek cukrot has napokon.

Jobb ezt mondani, minthogy nem szeretem a mézeskalács sütiket. Ezt most nem tűnik jó ötletnek bevallani. Egy csokis pöfeteget vagy mogyoróvajas szirmot persze bármikor elfogadnék.

De miután kiskoromban megtapasztaltam Marlene nénikém mézeskalácsát, inkább távol maradok tőle. A bátyáim rettegtek Marlene nénitől. Engem szeret, természetesen. De a mézeskalácsa nem.

Noelle beharapja az ajkát.

– Azon gondolkodom, hogy George-nak is gázproblémái vannak-e.

– Hé, srácok… – egy ismerős hang liheg mögöttünk. – Várjatok.

Mindnyájan megfordulunk, és Cassie-t látjuk átvergődni a tömegen. Barna haja hanyag lófarokba van feltűzve. Arca kicsit teltebb. A szemüvege visszaveri a karácsonyi fényeket. És a középső része olyan feltűnően kiáll, mintha a köldökébe annyi héliumot pumpált volna, ami megtöltene egy léghajót is.

Olivia sétál mellette, a hordozóba bújtatott Clover babával. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan nőnek a gyerekek. Nem olyan rég még Jace és Olivia lánya csak egy púp volt a ruha alatt. Most pedig kifele nézeget, feltartja a kis fejét, és a tömzsi kis lábaival úgy rúgkapál, mintha le akarna kéredzkedni, és mászni akarna.

– Cassie! Nem gondoltam, hogy kijössz – mondja Hope.

– Kihozom sétálni ezt a babát, ha esetleg ez lenne az utolsó dolog, amit teszek – válaszolja. Felnyög kétszer, a hasára teszi a kezét, és hosszan, lassan kifújja a levegőt.

– Összehúzódás? – kérdi Hope enyhe pánikkal a hangjában.

– Jósló fájás.

– Biztos vagy benne? – húzza össze a szemét Hope.

Cassie bólint.

– Két órája volt a legutóbbi.

– Nem ma éjjel fog megszülni – szól közbe Olivia. – A kislegény még nem áll készen. De már majdnem készen áll a készen állásra.

– Kislegény? Fiad lesz? – kérdezi Noelle.

Cassie megrázza a fejét.

– Nem biztos. Nem tudtuk meg.

Olivia mosolyog.

– De én tudom. Ó, Istenem. Minden rendben van Frankkel?

– Evett valamit, ami nem tetszett neki – mondom, miközben mindannyian figyeljük az idős urat, ahogy megpaskolja a hasát, és olyan hangosan böfög, amivel az állatokat is fel tudná verni a téli álmukból.

Egy pillanattal később Eunice ereszti el magát épp előttünk.

– Mindannyian ettek a sütimből – suttogja Noelle egyre kétségbeesettebbnek tűnve. – Biztos, hogy én voltam. Én vagyok a bűz forrása.

Minden elszántsága és jókedve elszáll, és nem tudom, mit tegyek, hogy az este az eredeti irányba térjen vissza. Ha ő valamelyik bátyám volna, hónaljfingot csinálnék, hogy csatlakozzak, vagy kihívnám egy pókerpartira, és a vesztesnek meg kéne ennie egy egész fej nyers káposztát. De ő egy lány, és csak boldogan akarja eltölteni az ünnepeket, de minden kanyarban akadályokba ütközik.

– Azt a receptet követtem, amit mindig használok. – Meghúzogatja egyik tincsét, és a selymes barna hajszálakat körbe-körbe tekergeti. – Még soha nem okozott gyomorbántalmakat. De mindenki, aki evett a sütimből…

Egy különösen hangos testrengés hasít a levegőbe.

Noelle megáll és a kezeibe temeti az arcát.

– A jó oldalát – suttogja. – Találd meg a jó oldalát.

– Hát, a fingás az vicces – ajánlom fel.

– Nem, ha én okozom.

– Talán a szellem okozza – mondja Olivia. Mindőnk közül ő hisz a legjobban olyan dolgokban, amiket nem lehet látni – mint például az aurák és kristály erők és nyilván a kísértetjárta pékségek.

Annyira nem vagyok biztos benne, hogy hiszek a szellemekben, de ki vagyok én, hogy bebizonyítsam, hogy nem léteznek? Ha a sógornőm hisz bennük, nem hiszem, hogy okom lenne vitatkozni erről.

De Blake-kel váltunk egy pillantást. Az egy dolog, hogy bejelentik, szellem van a saját házadban. De az már más, ha szellemet adsz valaki másnak.

– Milyen szellem? – kérdezi Blake.

– A virágbolt szelleme – válaszol, mintha nem lenne nagy ügy.

Hope felpillant rá.

– Még soha nem hallottam a virágbolt szelleméről.

– Hát, biztos vagyok benne, hogy nem lép ki a hűtőkamrából, és mutatja meg magát mindenkinek.

Olivia ringatózik Cloverrel, aki egyetértve visít és rugdalózik. Annyira szőke a haja, hogy szinte kopasznak tűnik, de széles a mosolya, ragacsos, nyálas és imádnivaló.

– De fogadok, hogy magányos volt. Mikor zárt be a bolt? Mennyi ideig volt üres?

– Négy, talán öt éve – csatlakozik hozzánkJace. Ugyanolyan hordozó van rajta, mint Olivián, mert egyrészt papucsférj, másrészt a sünijei ugyanúgy szeretnek kimozdulni, mint Hope és Blake alpakája. A két kis hölgyike most a mellkasához bújik, egymáshoz illő rózsaszín masnikat viselnek, pici orrocskájuk izeg-mozog az izgatottságtól, hogy kint lófrálhatnak.

A tesóim, haver. Kurvára menők.

Olivia komolyan bólint. – Hosszú idő az egy szellemnek, hogy magányos legyen.

– Nem igazán követem nyomon a szellemet – mondja Hope. – Honnan tudsz róla? Egyáltalán férfi vagy nő?

– Ó, láttam valamelyik éjjel. Clovernek jönnek a fogai és sétálni akart, hogy lássa ezt a sok fényes kivilágítást – annyira boldoggá teszik. Szóval csak sétáltunk itt a városban naplementekor, és ott volt, a hűtőtől szállt az ablakig. Megálltam integetni, de eltűnt – mosolyog Noelle-re. – Talán holnap megmondhatnád neki, hogy csak köszönni akartam, és hogy szívesen látjuk.

– Liv, lehet, hogy Noelle nem igazán szeretné megosztani a terepet egy szellemmel – mondja Cassie gyengéden.

– Ó, az olyan szomorú volna. Biztos vagyok benne, hogy nem jelent semmi rosszat.

De úgy tűnik, hogy ez nem segít. Noelle szeme ide-oda jár köztünk, mintha azt próbálná kideríteni, hogy mennyire vesszük komolyan Jace nagyon spirituális kötődésű, abrakadabrás feleségét. És ez egy olyan kérdés, amit egyikünk sem áll készen megválaszolni és megvan rá az okunk.

Úgyhogy rácsapok a másik bátyámra. – Blake. Hogy van az a rénszarvas?

– Az, amelyik azért jött, hogy elvigyen a Mikulásnak?

– Folytasd csak, viccelődj, haver, de hiányozni fogok neked, ha lelépek az Északi Sarkra.

– Jól van a rénszarvas – szól közbe Hope. Elmeséli, hogy felhívta a helyi menhelyeket és az állatorvost, aki el is jött megnézni a rénszarvast, aztán sétálunk tovább a serif hivatala felé. Közben a nyugdíjasok továbbra is robbantgatnak Happy Cat belvárosában, de egyikük sem tűnik betegnek. Maud vezet minket a következő fordulóra, és Noelle is csatlakozik az énekléshez, de nem mosolyog már úgy, ahogy mosolygott a Fingó Apokalipszis előtt.

Ennek a hölgynek egy karácsonyi csodára van szüksége.

És én vagyok az a fickó, aki ezt megadja neki.

---

[1]A PDA a szeretet nyilvános kimutatásának rövidítése, mint amikor egy pár nyilvánosan csókolózik.