3.-4. Fejezet

HÁROM

 

Noelle

 

Fordította: Tony

 

Amikor Happy Catbe költöztem, nem tudtam, mire számítsak.

Tudtam, hogy más lesz, mint Atlanta, ahol az elmúlt két évben éltem. És szinte biztos voltam benne, hogy tetszeni fog – a város weboldala imádnivaló, és minden olyan hely, amely arról híres, hogy van egy szexjátékgyára, és feltalálta a Dildó focit, szerintem nagyon őrült.

Arra számítottam, hogy barátokat szerzek, talán gyorsan, talán lassan.

De az eszembe se jutott volna, hogy három napon keresztül, aki csak bejön a pékségbe, azt a pletykát mondja a fülembe, hogy egy férfi karácsonyi suttogóként felterelt egy ideges rénszarvast az utánfutójára.

De pontosan ez történt.

Azt halottam, hogy kihúzott egy útjelző táblát a földből, meghajlította a rudat, és azt használta rögtönzött pórázként.

Én azt hallottam, hogy beszél rénszarvasul. Folyékonyan. A tengerentúlon tanulta.

Én azt hallottam, hogy felpattant a hátára, megragadta a szarvát, és ellovagolt vele egészen Hope O’Dellállatmenhelyéig.

Lovagolt? Én úgy hallottam, hogy repült!

Az igazság – amit a bár ablakán keresztül figyeltem – az volt, hogy ő és Blake bekerítette a rémült állatot, és Clint folyamatosan beszélt hozzá halk és gyengéd hangon, amíg rá tudta tenni a hámot a nyakára, és felvezette Hope utánfutójára.

De bár elsőkézből tudom a tényeket, megértem a rajongást Clint iránt. Nem olyan nehéz elhinni, hogy képes a hidegben és sötétben mérföldeken át lovagolni egy rénszarvason. És talán hogy repülni is tud vele.

Ha elkápráztatja azzal a varázslatos, szexi mosolyával…

Amire én nem fogok gondolni.

Egyszer már körbeutaztam a világot az apámmal, amikor katona volt.

És bár nem volt rossz gyerekkorom, és én minden jót elfogadok, amit az univerzum kínál – és remélhetőleg megszakítom a balszerencse sorozatát, ami mostanában követett engem –, nem vagyok hajlandó belezúgni egy olyan férfiba, aki újra erre kérne.

Ezért surrantam ki a bár hátsó ajtaján, mielőtt Clint bejött volna elől.

És ezért összpontosítok továbbra is a Sorsfordító Tervemre: Első lépés: Élvezd az ünnepi hangulatot, mielőtt továbblépsz a Második lépésre: Törd meg a rossz szerencsesorozatot.

A szokatlanul bőbeszédű emberek Happy Catben nem az egyetlen furcsaság az új otthonomban. Ott van még a Cupcake-átok, és a valószínűleg szellemjárta pékségem is.

Lehet, hogy csak furcsa véletlen, hogy majdnem minden, amit azóta készítettem, hogy elindult az üzletem, szerkezetileg hibás volt, vagy a járdán végezte – vagy egy gyanútlan emberen, aki volt olyan szerencsétlen, hogy az utamba került –, de nem tagadhatom azt a hátborzongató érzést, amit akkor érzek, amikor késő éjjel egyedül vagyok a pékségben. Gyerekkorom óta lelkesen sütök, és soha nem voltak ilyen receptproblémáim.

A Második Esély Sütik már nyereséges, de csak alig. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az új évet az előző rossz szerencséjével folytassam.

Szóval ebben az ünnepi szezonban minden erőmmel azon leszek, hogy megváltoztassam a személyes forgatókönyvemet.

Még ha Clint nem lenne a tiltólistámon, akkor sincs időm flörtölni. Meg kell mentenem az üzletemet – és az életemet.

Minden pénzemet a pékségbe fektettem. Vagy szárnyalni fog, vagy együtt bukunk.

Én a szárnyalást választom, így az Élvezd az ünnepi hangulatot küldetés első hivatalos lépése, hogy mézeskalácsot viszek az idősek otthonába, hogy mindenki díszíthessen.

Semmi sem sugallja az „ünnepi szeretetet” jobban, mint az ingyen cukor, és kézműveskedés az új barátokkal.

Szerdán délután korán bezárom a boltot, a VW Bogaram csomagtartóját megpakolom a reggel kisütött sütikkel, különböző ízű cukormázakkal, habzsákokkal és csövekkel.

A szórócukrokat nem találom, ami tuti, hogy ott volt a pulton, de ha most nem indulok el, el fogok késni. Szóval elindulok a szórócukrok nélkül, átmegyek a téren a piros téglás idősek otthonához, ami nemrég nyílt a Napsugár Szexjáték gyárral szemben.

A három amigo – Greta, Eunice és Phoebe, akik a központ közösségi tevékenységeit szervezik – az ajtóban vár. A nyári hónapokban egyforma pasztellszínű vászonnadrágot, trópusi inget és napellenzőt viseltek. Most, fekete jóganadrágban, és túlméretezett, csúnya karácsonyi pulcsiban vannak, különféle karácsonyi dekorációval a fejükön.

Gretának piros-fekete csíkos manósapkája van. Eunice rénszarvas agancsot visel. Phoebe pedig – aki a legkisebb a csapatból – egy kivilágított karácsonyfát egyensúlyoz bizonytalanul a keményre lakkozott haján. Minden mozdulatára dülöngél és billeg, és olyan, mintha bármelyik pillanatban leeshetne, mégis valahogy fennmarad a feszes fehér fürtökön.

Ez egy karácsonyi csoda.

Meg kellene ünnepelni.

Szélesen mosolygok. – Imádom a fejfedőiket! Olyan ünnepiek!

– Fenn vagy az InstaChaten, Noelle? – Phoebe előhúzza a telefonját, és közelebb jön, miközben én leteszem a sütis dobozt az asztalra a többfunkciós teremben. – Ha nem, fel kell csatlakoznod, kislány. Minden me-me dolog fenn van ClintO’Dell…

– Méééémek, Phoebe – javítja ki Greta. – Nem me-mek.

– Olyan, mint a me-me.

– Igaz – ért egyet Eunice. – De az unokám is ugyanazt mondta, amit Greta unokaöccse. Az mém. És a mi Clintük teljes értékű mémsztár. Éppen, mint Chuck Norris!

Phoebe megfordítja a telefonját, hogy lássam a képet, és ott van Clint, az egyenruhájában, egy kis terepszínű ruhás vöröshajú férfit tart, amiből mémet csináltak ezzel a felirattal: ClintO’Dell Chuck Norrist karácsonyfadísznek használja.

Ó, drágám.

Greta tapsol. – Rengeteg van belőle. Happy Cat tudja, hogyan ünnepelje a hőseit. Phoebe, mutasd meg a dildósat.

– Hogyan tudok oda visszamenni?

– Nyomd meg a vissza gombot.

– Melyik a vissza gomb?

– Jól van… Óóó, valaki listát ír a Télapónak!

Újra lenézek Phoebe telefonjára, és egy Mrs. Télapó maci van a kijelzőn.

– Megvan! – kiált fel Eunice. Az arcomba tolja a telefonját, és újra ott van Clint, katonai egyenruhában, az egyik kezébe egy dildótPhotoshoppoltak, és a felirat: ClintO’Dell az eredeti Happy Cat Szexjáték. Az összes többi csak olcsó utánzat.

És most elképzelem, hogy hányféleképpen tudnék játszani Clinttel, tehát tényleg muszáj lesz elterelnem a hölgyek figyelmét a mézeskalács emberkékkel. – Oké! Díszítsünk sütiket! Ki akar cukormáz ízt választani?

Felemelem a doboz tetejét, és jaj!

A mézeskalács figurák fele elvesztette a végtagját!

Hogyan? Olyan óvatosan vezettem. Kihűltek, amikor betettem őket a dobozba. De úgy tűnik, Bumble, a hószörny végigtaposott a mézeskalács erdőmön, letépte a mézeskalács hadsereg karjait és lábait, és halált és pusztítás hagyott maga után.

Semmi baj, emlékeztetem magam.

Boldog gondolatok. Egy kis mázzal vissza tudjuk ragasztani a lábakat.

Az idős lakók pedig már bele is vetették magukat, csak úgy kapkodják a mézeskalács darabkákat, és egyáltalán nem zavartatják magukat.

– Nézd, Earl! Ez vagy te, ha a térdprotézis tönkremegy!

– Ó, ez az unokámra emlékeztet. Már háromszor eltörte a karját. Szegény párának nulla kéz-szem koordinációja, és két ballába van.

– Határozottan az unokád, egyem a szívét. Hé! Találtam egy egészet.

– Noelle, kaphatnék egy plusz lábat?

A kérdés meglep, de bólintok Phoebe-nek. Mert miért ne?

A lényeg az ünnepi hangulat.

És ha egy plusz mézeskalács láb boldoggá teszi, azt mondom, rajta, kislány.

Amikor a kezdeti roham lecseng, kiosztom a habzsákokat, és megmutatom, hogyan díszítsék ki a mézeskalács figurákat. Miután anyám kiskoromban elhagyott minket, a szomszédunk vigyázott rám iskola előtt és után. A következő három évben Terry megtanított, hogyan kell sütit dekorálni. Amikor apámat áthelyezték, és költöznünk kellett, könyörögtem neki, hogy vegye feleségül, hogy velünk jöhessen.

Özvegy volt; Apát elhagyta a felesége – gyerekként úgy gondoltam, tökéletes megoldás lenne összepárosítani őket.

Felnőttként aztán rájöttem, hogy Apában nagyon kevés közös van Terryvel – vagy bárkivel, aki nincs hozzászokva az ő sztoikus szeretetéhez –, és valószínűleg ő is elhagyott volna minket.

Bizonyos szempontból, hálás voltam, hogy elköltöztünk, mielőtt még jobban kötődtem volna hozzá.

Ne kötődj! A legtöbb esetben ez a legjobb tanács.

A kötődés szinte mindig csalódáshoz vezet a végén. Ezt a leckét már gyerekként megtanultam, amikor végighurcoltak a világon, egyik iskolából a másikba. Atlantában egy időre elfelejtettem egy bizonyos Valaki, Akire Nem Is Gondolok jóvoltából, de emlékeztetett rá – elég fájdalmasan és alaposan ahhoz, hogy soha többé ne felejtsem el.

Ezért leszek mindig nagyon, nagyon óvatos, hogy kihez kötődök mostantól. Nem fogom megint átélni azt a fájdalmat.

Ne gondolj rá! Boldog gondolatok, Noelle! Hálás gondolatok!

Visszatérve a tökéletesen szép jelen pillanatba, körbejárom az időseket, válaszolok a kérdéseikre, és bátorítom őket. Mert mindenkinek jól jön egy kis biztatás időnként.

Kivéve, hogy minden alkalommal, amikor megkérdezem, hogy kell-e valakinek segítség, oda nem illő kérdéseket kapok.

Mint amikor Frank előhúz egy üveg gombát a zsebéből. – Tudsz valami trükköt, hogy hogyan lehet kinyitni? Az ízületi gyulladásom miatt nem megy.

Pislogok. – Gombát szeretne a mézeskalács figurájára?

– Nem. Csak azért mondom, mert nekem ebben kell segítség. Kinyitni az üvegeket. Hope általában eljön, hogy megsimogathassunk néhány állatot, és olyankor kinyittatom vele az üvegeket. De a héten el volt foglalva a rénszarvassal, és nem tudtam megkérni.

– Persze. Nem gond. – Kinyitom Frank gombáját, aztán továbblépek Ari Lightwellhez, aki mindig eljön a Második Esélybe, és megkérdezi, hogy kis tündérek segítenek-e a sütésben, és hogy kérhetne-e kölcsön egy tekercs vécépapírt.

Belemegyek a játékba, de nem ítélek meg egy embert, aki naponta egy tekerccsel elhasznál. Úgy értem… au.

Sugárzik felém a mézeskalácsa felett. A figurának fél lába hiányzik, és a máz olyan az arcán, mintha kínlódna. – Noelle! Hallottam, maga találta meg a rénszarvas múlt este. Gondolja, hogy igaz, hogy Clintet kereste, mert ő a kiválasztott?

– Kiválasztott, mire? – kérdezem, és próbálok nem nevetni. Nem vagyok biztos benne, hogy Ari komolyan gondolja-e ezt, vagy a tündéreket, vagy bármi más, hogy őszinte legyek.

– Tudja. Hogy ő legyen a Télapó ebben az évben.

Az a kis ketyegő a mellkasomban görcsbe rándul, aztán felháborodottan felkiált. Neeem!

Mert a Télapó és én? Komoly terhek vannak ott, amiknek a kicsomagolása időbe telik, és most nem vagyok rá képes. Még nem. Ez az ünnepi időszak arról szól, ha megtaláljam a saját sorsomat.

És olyan kérdések elhárításáról, amikre nem akarok válaszolni. – Öö, nem tudom… És maga?

– Természetesen! – vidul fel Ari. – De ő olyan kemény, valószínűleg repülő plüssmackókkal helyettesíti a rénszarvast. Olyan kibaszott halálosak, tudja.

– Ari! Ne mondd, hogy kibaszott! – szidja le Eunice. – Itt unokák is vannak!

– Ha elég nagyok a mázas sütihez, akkor elég nagyok ahhoz is, hogy megtanulják, mikor káromkodjanak. Amikor halálos fenevadakról beszélsz, mondhatod, hogy kibaszott. Úgy mint – egy kibaszottjegesmedve leharapta a mézeskalács figurám lábát. Ha egy teremtmény le tudja tépni a lábadat a szőrös mancsával, az iránt szóbeli tiszteletet kell mutatni.

Van benne valami.

Ám még ha az idősek, és egy-két felnőtt unoka élvezi is a süti díszítést, én akkor is csalódott vagyok, hogy a figurák eltörtek. Valami szépet akartam adni nekik. És egészet. Karácsonyi képeslapra illőt.

Ehelyett, a karácsonyi hangulat átváltott egy vitába a kibaszott halálos jegesmedvékről.

– Írd ezt le, Eunice. ClintO’Dellnem rénszarvasszánon repül. Clint egy kibaszott jegesmedvén repül – utasítja Ari.

– Szerintem hiányzik a szellemesség ezekből a me-mékből – mondja Phoebe.

Eunice tapsol. – Ó! Megvan! ClintO’Dell nem fél a Télapó rosszak listájától. A Télapó fél ClintO’Dell rosszak listájától.

– Ez jó, Eunice – szólal meg egy mély hang. – Kivéve, hogy én is a rosszak listáján vagyok.

Izgatott zihálás fut végig a szobán. Néhányan tapsolnak. A mellbimbóim életre kelnek, mint a karácsonyi égők, a torkom pedig szárazabb, mint a szilveszteri pezsgő. Megrázom a kezeimet – ideges szokás –,és mély levegőt veszek, mielőtt magamra öltök egy illedelmes mosolyt, és a szülőváros hőséhez fordulok, akinek történetesen szintén tervei vannak az idősek otthonában.

– Clint! Nézd! Csináltam neked mézeskalácsot! – kiabál Phoebe.

Felemeli a sütit. Mindkét karját elveszítette, de ő mázzal megrajzolta őket, hogy a három lábának a közepét fogja.

Igen, jól látom.

Egyértelműen mázzal egy harmadik lábat ragasztott a másik kettő közé.

– Ó, nem hiszem… – kezdem.

– Phoebe! Te egy buja mézeskalács figurát csináltál? – sikolt fel Great. – Te állat!

Elég régóta vagyok Happy Catben ahhoz, hogy tudjam, hogy természetesen ez fog történni.

És míg a három héttel ezelőtti Noelle hazarohant volna, hogy borsmenta pálinkába fojtsa a megalázottságát, ez a Noelle elviseli az ütéseket.

Vagy a péniszeket… Mézeskalács péniszeket…

Istenem, mikor lett ilyen az életem?

És miért tűnik az egész őrültség jó mókának, amikor ClintO’Dell felém néz, és kacsint egyet az álmodozó zöld szemével?

NÉGY

 

Clint

 

Fordította: Tony

 

Még mindig azt mondom, hogy jó itthon lenni.

És még mindig igaz.

– Ez egy pokoli jó süti. – Átkarolom Phoebe-t, megcsodálom a keze munkáját.

Ő elpirul, és forgatja a szemét Greta felé. – Húzd ki a fejed a seggedből, Greta. Ez Clint egy karddal. Abból az időből, amikor ő és a fiúk újrajátszották azt a középkori csatát a téren.

– Ó, persze. – Greta kacsint. – Hát persze, hogy az.

– Az enyém is így lóg – szólal meg Ari. – De az enyém nagyrészt a gravitációtól.

– Tartsd meg, öregem.– Ökölpacsizok vele. – Használj ki minden győzelmet, amit tudsz. Látta valaki George Cooney-t? Anyám elindult megetetni őt és a családját, de megint kiszöktek a kennelből. Úgy gondoltam, követem a cukor illatát.

– Itt nincs egy mosómedve se – mondja Eunice. – De a szemeim cserben hagynak. Lennél olyan kedves, és segítenél visszaragasztani ennek a mézeskalács figurának a fejét? Aztán aláírnád nekem?

– A bajba jutott hölgynek bármit.

Kivéve, hogy Eunice nem tűnik bajba jutottnak.

Noelle viszont igen.

A mosolya túlságosan ragyogó, és nem illik a szeme körüli feszültséghez.

– Nem bánod, ha maradok és segítek? – kérdezem, ahogy mellé lépek. Lehalkítom a hangom. – Valószínűleg nem kéne bíznunk a látásproblémás emberekben, hogy tudják, ha itt van a sütik közelében egy mosómedve.

Ellágyul a mosolya. – Ez valószínűleg jó…

– A hallásom még jó, ClintO’Dell– vág közbe Eunice.

– Csak mert ma berakta a hallókészülékét – motyogja Greta.

– Ráadásul, ha George feltűnik – és tudod, hogy fel fog – itt várhatok rá – teszem hozzá. – Előzzük meg a bajt.

– Természetesen. – Noelle felszisszen. – Nem mintha még rosszabbá tehetné a sütiket. Azt biztos.

– Soha ne becsüld alá George Cooney képességeit. – Nem teszem hozzá, hogy láttam, mit tud tenni Ryan kukapandája egy doboz muffinnal. Tavaly nyáron a saját szememmel láttam a vérengzést, amikor George leugrott a tetőről, egyenesen Noelle cukormázas finomságaira.

De neki nem kell tudnia arról a szerencsétlen balesetről.

George kezdi kontrollálni a cukor iránti éhségét. Most, hogy a kölykei már idősebbek, úgy tűnik, lenyugodott. Néhány kilót le is adott, a Hope és az állatorvos által összeállított, friss zöldségekből álló diétánakköszönhetően.

De még mindig nem lehet benne megbízni az édességek közelében.

Különösen, ha háromlábú mézeskalács figurákról van szó.

George-nak tetszik minden, aminek dildó formája van, ez pedig abból adódik, hogy évekig egy szexjáték tervező szomszédságában élt, és átkutatta az egzotikusan lenyűgöző kukáját.

– Oké. Így lesz. – Noelle rám villant egy mosolyt, ami úgy vág mellbe, mint Chuck Norris pörgőrúgása.

Igen, láttam a mémeket.

Nevetségesek. És határozottan hagyom, hogy a családom azt higgye, hogy a fejembe szálltak, mert, haver…

Milyen gyakran hasonlítják az embert Chuck Norrishoz? Egy fickóhoz, aki tiszteletbeli tengerészgyalogos, és a Tini Nindzsa Teknőcök megalkotója? Állítólag véletlenül megevett egy élő bébiteknős egy koreai halasmedencében. Mire kiért a másik oldalon, már két méter magas volt, és tudott karatézni.

Úgy értem, ez van az interneten, tehát gondolom, igaz lehet.

Segítek Eunice-nak mázzal visszaragasztani a mézeskalács figura fejét, aztán arrébb megyek az asztal mellett, míg megint Noelle mellé érek.

Próbálja Frankeinsteinként összeragasztani a maradék nagyobb mézeskalács végtagokat és testeket, én pedig felkapok egy mázas zsákot, és segítek neki.

– Egy darabban vettem ki őket a sütőből. Esküszöm – mondja sóhajtva. – De mindenki jól érzi magát, és ez a lényeg, nem?

– Persze, Cukorfalat. Mész ma este énekelni?

– Igen! – Felnéz rám, vad mosolya átveszi az uralmat a gyönyörű arcán. – Karácsony van. Persze, hogy énekelek. Imádom a karácsonyt!

Ez a legerőltetettebb Imádom a karácsonyt, amit valaha hallottam, de nem teszem szóvá, mert kinek van arra szüksége, hogy kipukkasszák a boldogságlufiját az ünnepekkor? Még ha ez egy erőszakkal felfújt boldogságlufi?

– Az év varázslatos időszaka – értek egyet, és annyiban hagyom.

Az egyik idős segítséget kér, Noelle pedig megkerüli az asztalt, hogy segítsen.

Úgy tűnik, nem szeret egyhelyben maradni.

Meg tudom érteni. Túl sokat kell élni, hogy egyhelyben maradjunk.

Hamarosan az összes sütit megkóstolják – vagy inkább felfalják – és megdicsérik, amitől Noelle lehajtja a fejét, de teljesen megérdemelten büszkén mosolyog. Frank olyan erősen rág, hogy a műfogsora kicsúszik, de egyébként mindenki boldog.

Jókedvű.

Hálás.

Ez egy tökéletes ünnepi pillanat, és George sincs a közelben. Bár gyanítom, hogy a mohó kukapanda lesben áll itt valahol.

Ez nemcsak kifogás, hogy figyeljek Noelle-re.

Vagy legalábbis nem ez volt az egyetlen oka, hogy leugrottan az idősek otthonába…

A sógornőm azt mondta, hogy Noelle jól beilleszkedett, de elég zárkózott ahhoz, hogy csatlakozzon a közösségi tevékenységekhez. Szerintem csak időre van szüksége, hogy gyökeret eresszen.

Vagy Happy Cat gyökereket, ha úgy jobban tetszik.

Felajánlom, hogy kiviszem a maradék sütiket és a felszerelést a kocsihoz a koraesti hidegben. A napfény gyorsan halványul, és az utcalámpákra aggatott karácsonyi fények elkezdenek pislákolni. Hamarosan forró csokival a kezünkben felsorakozunk az énekléshez.

Már éppen megkérdezném, hogy szeretne-e együtt odasétálni később a boltból, amikor kinyitja a csomagtartót, felsikít, mintha egy vérszomjas karácsonyi liba üldözné.

Ledobom a dobozt, és bevetődök közé és a csomagtartóban lévő valamik közé, mert Veszély! Védd az ártatlant. Kötelesség.

Ezt teszem.

Amikor gyerek voltam, kaptam egy második esélyt. Belém csapott a villám, de én néhány karcolással megúsztam. Van egy hófehér hajtincsem a fejem tetején emlékeztetőül, és a fivéreim szeretik azt mondani, hogy a személyiségem véglegesen eltorzult. De szeretnek, és szeretek élni, szóval azóta megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jól kihasználjam az időmet a Földön.

Egyforma odaadással nézek szembe a fenyegetésekkel, amikre fel vagyok készülve – és azokkal is, amikre nem.

De szerencsére a Noelle kocsijában lévő veszély teljesen kezelhető.

– George! Rossz mosómedve – szidom le a pufók bestiát, aki a rendetlen csomagtartóban hempereg. – Mi a fenét művelsz te itt?

Ő rám csipog, és egy piros-fehér cukornád csíkos melltartót dob a levegőbe.

Noelle elkapja, és pipacsvörös arccal dugja a köténye zsebébe. – Öö. Köszönöm, George. Már kerestem.

A mosómedve visszacsipog, és kimászik a csomagtartóból, rá egy másodpercre az egyik kölyke kibújik a bowlingtáskából, és az apja után iramodik.

– George, már megbeszéltük, hogy nem szabad fehérneműt lopni. – Drámaian felsóhajtok, és megrázom a fejem, majd Noelle-hez fordulok. – Egyszer ellopta a leopárdmintás tangámat. Azt hittem, soha nem kapom vissza.

Tágra nyílik a szeme, és az övem alá pillant, engem pedig elönt a forróság, még akkor is, amikor vigyorogni kezdek. – Csak viccelek. Nem hordok tangát. És ha mégis, akkor pöttyös lenne. Szóval, melyik énekekben fogsz részt venni? Nekem a „JingleBells” a kedvencem. Rögtön utána a „Grandma Got Run Over by a Reindeer” jön.

Lehajtja a fejét, úgy tanulmányoz, miközben barna szemeiben valami megmozdul. – Te tényleg boldog srác vagy.

– Igen. Nem szomorkodok.

Összehúzza a szemöldökét. – Mindannyian szomorkodunk néha. Akár tetszik, akár nem.

Egy biccentéssel nyugtázom a kijelentését, és kiigazítom. – Sok kell ahhoz, hogy elszomorodjak. Legtöbbször inkább a boldogságot választom.

– Az fantasztikus – mondja.

És megint ott az a szexisen határozott állkapocs.

Noelle olyan kicsi. Alacsony és karcsú. Mint egy manó. A kötényét táncoló rénszarvasok borítják, fényekkel díszített agancsokkal, a fülbevalója pedig magyalbogyóból van, és olyan rohadtul aranyos, hogy legszívesebben átdobnám a vállamon, és azonnal elindulnék vele a forró csokis stand felé.

Vagy talán egy kevésbé egészséges helyre, mint a forró csokis stand…

Puszta kézzel elbánnék egy csapatnyi mérges libával, csak hogy láthassam őt rénszarvas fejpánttal, abban a nádcukor csíkos melltartóban, és semmi másban. Kivéve talán egy karácsonyi égős nyakláncot.

Az ünnepi ékszerek furcsán izgatóak.

– Nem mindig fantasztikus. – Igyekszem visszatéríteni a gondolataimat biztonságosabb területre. – Legalábbis szerintem nem mindenkinek. A testvéreim eléggé ki szoktak akadni, amikor hajnalban betörök hozzájuk, hogy rájuk erőltessek egy bulit.

– A bulizást nem lehet erőltetni.

– Dehogynem, ha teljes hangerőn bömbölteted a „GonnaMakeYouSweat”-et.

Összeráncolt homlokkal mosolyog. – Az meg mi a fene?

– C+C Music Factory? A ’80-as, korai ’90-es évekből? – Dúdolok egy pár hangot. Megrázom a csípőm. Rázom a fejem.

Nevet, aztán a gyönyörű hang sikításba csap át, amikor lepillant a földre közöttünk. – Mosómedvék! Sütik!

Megpördülök, leguggolok, és egyenesen George arcába mászok. A kölyke a sütimaradékos dobozból mászik elő mázmaszattal az arcán. Melyik az? Mogyipuszi? Bögyörő? Nem tudom megkülönböztetni a kölyköket egymástól.

Akármelyik is ő, elég okos ahhoz, hogy elismerje a főséget.

George azonban állja a kihívó pillantásomat, a szájából egy mézeskalács láb lóg ki.

– Ne egyél olyan formájú sütit, mint az ember, aki etet téged – mondom az álarcos banditának.

Nem mozdul.

Nem rág tovább, de nem is köpi ki a lábat.

– Vissza akarsz térni a jég és tücsök diétához?

Kiveszi a sütit a szájából, a szőrös hasához dörzsöli, így jelölve meg az illatával későbbre, eldobja, és kimászik a dobozból. Szinte biztos vagyok, hogy kifelé menet be is mutat nekem, de több kell egy morcos mosómedvénél ahhoz, hogy megbántson.

– A te érdekedben, George. Menj vissza a Nagyi házába. Tölts egy kis időt kettesben Enyveskezűvel. Akkor lehet, hogy a Télapó hoz neked az idén egy extra nagy zacskó popcornt.

Felegyenesedek, kezembe veszem a sütis dobozt, és észreveszem, hogy Noelle megint összerándul.

Azért mert azt mondtam, hogy kettesben? Nagyi? Popcorn?

Ennek a nőnek titkai vannak. És én tudni akarom őket. Mindet. – Mi a történeted, Cukorfalat?

– A történetem? – Ártatlanul pislog, de egy másodpercig sem veszem be. – Nincs történetem.

– Mindenkinek van története. Van családod? Honnan jöttél? Miért Happy Catbe? Mindenki jól viselkedik veled? Szükséged van valamire? Bökd ki! – Beteszem a sütisdobozt az autó hátuljába, lecsukom a csomagtartót, nekidőlök, és várok.

Jó vagyok a várakozásban.

Rohadt hosszú ideig várnék Cukorfalat érdekében. Ő elbűvölő. Egy rejtély. Egy imádnivaló, izgalmas rejtély, amit szeretnék egy-egy csókkal megfejteni.

– Én… – Nevetve megrázza a fejét. – Te mindenkivel ilyen kedves vagy?

– Te mindenki kérdései elől kitérsz?

– Én nem… Nem… Csak rossz karácsonyom volt… néhányszor. És már belefáradtam a rossz karácsonyokba. – Határozottan elmosolyodik. – Szóval ezt most jóvá teszem. Mindegy, hogyan. De nem akarok túl sokat beszélni a régi karácsonyok véres részleteiről, oké? Attól félek, hogy akkor megragadok a rosszban, és azt akarom, hogy ebben az évben jó legyen.

Lassan bólintok. – Jó neked, Cukorfalat. Mindenkinek tudnia kéne, hogy jót érdemel.

A fogai közé szívja az alsó ajkát, és úgy tanulmányoz, mintha még mást is akarna kérdezni, de ehelyett úgy hümmög az orra alatt, mintha figyelmeztetni akarna valakit – engem? magát? –, és a kocsiajtóért nyúl.

Két ujjal óvatosan megfogom a könyökét. – Valami rosszat mondtam?

– Nem. Nem rólad van szó. Te nagyszerű vagy. – Sóhajtva fordul vissza hozzám. – Ez… más dolog.

– Más dolog?

– Rossz dolog. Szomorú dolog. Hülye dolog.

Összehúzom az orrom. – Úgy hangzik, mintha jól jönne egy kis barátságos szomszédi figyelemelterelés.

Felhúzza a szemöldökét. – Te minden bizonnyal jó figyelemelterelő vagy…

Úgy döntök, ezt bóknak veszem, és kacsintok. – És a forró csokis standdal is jó viszonyban vagyok. Ingyen kapok extra tejszínhabot.

– Ó, igen? – kérdezi Noelle kacér hangsúllyal. – Az elég dögös.

– Átkozottul igazad van. És felszedlek, asszony – mondom játékosan. – Maradj hozzám közel ma este, és végig mosolyogni fogsz.

Olyan pillantást vet rám, hogy majdnem ledönt a lábamról. Láttam Noelle-t ijedtnek. Láttam határozottnak. Láttam, ahogy a legjobbat hozza ki a dolgokból.

Még nem láttam ragyogni.

De per pillanat a szemei jobban csillognak, mint a megye összes karácsonyfája együttvéve.

– Azt lefogadom – motyogja. – Te annyira…

– Én annyira…? – sürgetem, amikor túl sokáig hallgat, és a kíváncsiság kezd kinyírni.

– Felmelegítesz – mondja, önkéntelenül is felnevetve a kijelentésén. – Belülről. Belülről felmelegítesz. – Elpirul. – Furcsán hangzik, de úgy értem, hogy jó értelemben melegséget érzek. Ha a közeledben vagyok… boldog vagyok.

Nem tudom megmagyarázni, mi zajlik a mellkasomban most, de látni ezt a nőt, hogy az választja, hogy elengedi a csúnya múltját, és kitalál egy jobb utat magának? Ez egy olyan ajzószer, amire nem számítottam.

És többet akarok. – Találkozunk hétkor a forró csokis standnál?

Lassan bólint. – Persze. Mindkettőnknek jól jönne egy kis barátkozás, igaz?

Barát.

Ó, Cukorfalat.

A barátság nem lesz elég.

De persze. Valahol el kell kezdeni. – Feltétlen.