15.-16. Fejezet

 

TIZENÖT

 

Noelle

 

Fordította: BaBett

 

A sok ünnepi jókedv és jóakarat után, amit ma reggel kaptam,mire szolgálatra jelentkezem Hope ideiglenes állatsimogatójában a téren napnyugta után, fel vagyok töltődve, hogy boldogságot és örömet szerezzek másoknak.

Nem is bánom a kötelező manójelmezt – bár a fából készült élénkzöld magassarkú papucsom miatt nehéz lesz üldözni, ha valamelyikük a kerítésen kívülre kerül.

Csak szemmel kell tartanom a szőrös barátaimat.

Amint le tudok állni a négy mikulás bámulásával, akik az állatsimogató körül állnak, akik ajándékokat osztogatnak Happy Cat gyerekeinek...

Ott van a legmagasabb Mikulás, akinek egy mosómedve "segít". Egy Mikulása kis Cloverrel az egyik karján. Egy Mikulás egy rénszarvassal.

És az igazi Mikulás. A Clint Mikulás.

Neki van a legszélesebb válla. A legfényesebb csizmája. A legvastagabb,legdúsabb műszakáll. És a legcsillogóbb szeme.

Ő minden, amilyennek egy Mikulásnak lennie kell – megbízható, erős és vidám.

Várom a borzongást. A Derrickre való visszaemlékezésre. Arra az érzésre, hogy a karácsony egy csalás, vagy az emberekre, akik jobbak az ünnepi hangulatban, mint én, de nem jön el. Ehelyett reményt érzek.

Hiszek az ünnep szellemében, és abban, hogy ez jó lesz.

Karácsony.

Nem csak nekem, hanem egész Happy Catnek.

Az otthonomért.

Clint elkapja a tekintetemet a vastag bársony Mikulássapkája alól, és rám kacsint. Annyi ígéret van ebben a kacsintásban, hogy muszáj legyezgetnemaz arcomat.

A többi hely, ahol legyeznem kell magam, azonban nem az, amit nyilvános helyen szabadna legyeznem.

– Jaj, ne! Ugye nem kaptad el azt a bogarat, ami mostanában terjed? kérdezi Hope mellettem. – Lázas vagy?

– Én… nem. Ez... lehet, hogy kicsit vonzódom a télapójelmezes férfiakhoz. – Szégyenlősen megvonom a vállam. Van egy kis múltam. Legyünk őszinték.

Tudatosan bök rám. – Nos, az egyik piros ruhás férfi egyedülálló.

Hát nem tudom. – Mi csak barátok vagyunk– mondom szerényen. – És ez így is marad.

Nem tudom, hogy hisz-e nekem, de ejtette a témát, és a következőre tért,hogy megmutassa nekem a helyemet a kecskekarámban. – Ne hagyd, hogy George Cooney akárcsak a kerítés közelébe is menjen – hangsúlyozza. – Különösen, ha a gyerekekelkezdik etetni őket répával. Az a mosómedve... Már nem olyan éhes, mint volt az idénnyáron, de még mindig nem bízom benne. Most kaptunk engedélyt a kecskékrea téren, úgyhogy nem akarom elszúrni.

Nevetek, és eszembe jut a Nagy Babakecske incidens. Aztán rájövök, hogy elég régóta vagyok itt ahhoz, hogy ismerjem az előzményeket, és felforrósodik a szemem.

Ide tartozom. Happy Cat kezd az otthonom lenni, ezek az emberek a családom, és olyan csodálatos, hogy újra tartozom valahova.

A hovatartozás nem olyasmi, amit magától értetődőnek veszek.

Becsúszom a kecskekarámba a fiatal kecskék közé, és Vinnie Van Goatazonnal megpróbálja megenni az egyik csengőt, ami a manópulóveremről lóg. Nevetek, ahogy egy édes kisfiúhoz vezetem, aki szégyenlősen közeledikegy répával. Közel maradok hozzá, ügyelve arra, hogy Vinnie ne legyen túl agresszív, miközben lopva meglesem a szexi Mikulásomat.

A sarkon álló karácsonyfa világít mögötte, a lágy zöld és sárga és vörös fények még varázslatosabbá teszik.

És dögössé.

Annyira dögös.

Talán csak az a hiba, hogy hónapok óta nem szexeltem, így folyton arra gondolok, mit rejteget a mikulásnadrágja alatt. De nem hiszem. Ha csak egy kicsit is izgulnék, akkor a mikulásruha valószínűlegkikapcsolna.

De ez Clint. Lehetne akár egy nagyra nőtt kis Jézusnak öltözve isgyapjú pelenkában, és én akkor is odalennék érte a manósapkám alatt.

Annyira elvonja a figyelmemet a boldogságomban végigfutó kellemes borzongás, hogy nem figyelek eléggé a kecskékre, de nem a gyerekekkel van a probléma.

Nem, a probléma az, hogy felkeltettem egy bizonyos nagy gonddal rendelkező, mindig jelmezbe öltözött liba figyelmét.

Diótörő...

Találkozom a szénsötét tekintetével a táncoló gyerekek, és fiatal kecskék feje fölött, és megborzongok.

Tökéletes liba úriember volt Hope-nál a fotózás idejére,de a tekintete ma este azt sugallja, hogy csak azért játszotta a kedveset, mert tudta, hogy a mamája figyeli.

És hogy talán még mindig akar egy darabot belőlem.

Az arcomból. Vagy a torkomból.

Vagy a zsenge, lédús vádlimból, amit a zöld harisnyám és a zöld manószoknya könnyen elérhetővé tett.

A tekintetem Hope-ra repül, de ő éppen egy pónilovaglásttart a kicsiknek a téren.

Diótörő köröz az ideiglenes karám körül, a kerítést csípkedvea csőrével, mielőtt fenyegető sziszegést adna ki.

– Papa! – kiáltja egy kis hang. Felnézek, és meglátom Clovert Olivia karjaibana karám túloldalán, a libára mutat, miközben sír.– Dadadadadadada!

– Diótörő is családtag?– kérdezi Olivia, és mosolyogva nézi a lányát.

Clover elvigyorodik, és két ujját a nyálas szájába dugja. Szőke fürtjein a legaranyosabb piros sapkát viseli, és a babakabátján csillogó fények vannak.

– Dadada– mondja az ujjai körül.

– Talán nem kéne túl közel engedni hozzá – figyelmeztetem Oliviát, miközben Diótörőhatalmasat gágog.

– Csak köszönni akar.– Olivia, mint mindig, most is teljesen nyugodtnak és békésnek tűnik. – Hope állatai csak barátok akarnak lenni. Tudják, hogy szeretik őket, és ezt meg akarják osztani.

A liba következő gágogása nekem inkább kacarászásnak hangzik, de Oliviarávilágít. – Pontosan, Diótörő. Amikor mindannyian megkapjuk, amire szükségünk van, könnyű harmóniában élni.

Talán igaza van.

Talán Diótörő csak barátkozni akar. Talán volt egy rossz tapasztalatom egy libával, amikor kicsi voltam, és olyan félelmeket vetítek ki, amikre nem is emlékszem.

Lehet, hogy Diótörő és én jó barátok leszünk– az ünnepi szezon másik csodája.

Bólintok neki. – Oké, haver. Legyünk barátok. Ez remekül hangzik. De, megtennéd, hogy békén hagyod a hálót? Hope bajba kerül, ha a kecskékmegint kiszabadulnak.

– GÁ!– Csapkodja a szárnyait, és erősebben rángatja a rögtönzött kerítést.

– Diótörő, ez nem volt túl udvarias – szidja Olivia finoman. – Noellepróbál a barátod lenni.

Mindkettőnkre sziszeg.

Olivia szemöldöke között apró ráncok képződnek. – Hm. Meg kellene csinálnom a csillagtérképét. Talán van valami, ami nyugtalanítja, amiről tudnunk kellene. Diótörő, mikor van a születésnapod?

Mielőtt a liba válaszolhatna – vagy nem válaszolhatna, mert ő egy liba, és a libák nem beszélnek, bármennyire is igyekeznek Happy Cat imádnivaló emberei, hogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről – egy másik ismerős szőrös állat száguld elfekete-szürke csíkos farkát suhogtatva, miközben a pocakja lágyan ringatózikegyik oldalról a másikra.

Csicsereg, egy arany karácsonyi díszt dob Diótörőre, és bebújik a kerítés alatt.

– George! Ne!– kiálltok, amikor a kecskék elkezdenek mekegni és szaladgálniGeorge elől, és közben két gyereket fellöknek. Szülőksikoltoznak, és a gyerekeik után vetik magukat, az asszisztensem – egy tinédzser fiúaggasztónak tűnő ádámcsutkával – elejti a vödör répát, és George után ugrik.

Biscuit, az egyik nagyobb kecske dühösen mekeg, és a kiömlött répa elé ugrik, hogy az álarcos banditára bámuljon, miközben négy másik kecske iramodik neki mögötte.

– George!– A magas Mikulás – Ryan – kiáltásasüvölt a tér túloldaláról.– Hagyd abba! Most azonnal!

– Hess! Hess! Légy jó, George!– mutatok szigorúan a kukapandára, aki visszanéz rám, nagy szemeket mereszt, aztán hátat fordít, és elhúz a kecskék között, hogy kirohanjon a karám másik oldalán.

Pislogok.

Ez most tényleg működött?

– Hűha, Bokaharapó! Le, Biscuit. Semmi baj. Elment. Ooh! Mickey!Maradj!– Sikerül kordában tartanom a kecskéket, miközben a feldúlt asszisztensemösszeszedi a kiömlött kecskecsemegét. Répát osztogatunk minden gyereknek, éshamarosan a szülők ismét a kapu felé közelednek. – Bocsánat, George – szólítom meg a mosómedvét, aki kikukucskál alegközelebbi fa mögül. – Attól még lehetünk barátok. Csak a kecskéket nem ijesztgetheted!

Ryan Mikulás odakiált a posztjáról: – Igaza van, George. Szép munka, Noelle! Köszönöm a segítséget.

Vigyorgok a vállam fölött, és integetek. – Nincs mit!

Visszafordulok George-hoz, hogy lássam, egy második mosómedve is odabattyog a fáhozegyüttérző arckifejezéssel a maszkos arcán. Lecsüccsen mellémegragad két marékkal a bundájából, és magához húzza, hogy összebújjon vele, amit George láthatóan élvez – legalábbis, az, ahogy tapogatja a termetes hátsóját ezt jelzi. Biztos ő leszEnyveskezű, gondolom. Ryan és Cassie szerint,ő és George lelki társak, és három vagy négy tizenéves kölyökkel kóborolnaka városban, növelve a szelíd mosómedve populációt.

Azt is hallottam, hogy George-ot hamarosanrendbehozzák– még mielőtt a háziasított kukapanda helyzet elfajul, de nem én leszek az, aki ezt közli vele.

Felemelem a tekintetem a mosómedvékről, és elkapom Clint pillantásátaz egyre sűrűsödő tömegen keresztül. Rámkacsint, és felemeli a hüvelykujját, amitől az orromtól a lábujjaimig elpirulok.

Gyakorlatilag hallom, ahogy dörmögi: Szép munka, Cukorfalat. Megjutalmazoma bátorságodat később.

És azt szeretném.

Hamarosan.

Nagyon hamar.

Elmosolyodom magamban, ahogy megfordulok, és ó, ne!

– Diótörő! Te is?

A liba nem válaszol.

Csak előrebújik, hasra csúszik a rögtönzött kerítés alatt.

Olivia hátrál a kapu felé. A többi szülő ismét visszavonul.

– Menjünk, nézzük meg a láma karámot – mondja az egyik apa.

– Alpaka karám – javítja ki a felesége.

– Diótörő, szerintem te tényleg nem akarsz itt bekerítve lenni, pajtás– mondom a libának.

Nem vesz rólam tudomást, döcög a lábain, és kinyújtóztatja félelmetesnyakát.

A kecskék idegesen ágaskodnak.

Még Biscuit is, aki nem habozott George ellen fordulni, mintha megijedt volna.

– Olivia?– kérdezem. – El tudsz menni Hope-ért?

– Persze– mondja gyorsan.

Amíg ő elrohan, én megpróbálom megnyugtatni a kecskéket. De Dorito gyakorlatilagpánikszerűen szteppel a lábujjaimon, és nem ő az egyetlen. Az összesfiatal kecske nyugtalan, és nyöszörög a félelemtől, miközben Diótörő felemelkedik a teljes magasságában, szárnyait széttárja, és gágog, mintha azt akarná, hogy ő legyen a legnagyobb,és követeli, hogy adjuk meg magunkat, vagy elszenvedjük a következményeket.

– Diótörő, kérlek– könyörgésre emelem a kezem. – Mindannyian csak barátok akarunk lenni.

– GÁ!

Ma este nem lesz „JingleBells”.

De van egy csilingelő hang mögöttem...

Megfordulok, de csak egy barna csíkot látok, ami áthalad a téren,mielőtt Don Juan egyetlen ugrással átugrik a kerítésen, és a kecskék megint megőrülnek.

A legközelebbi kecske felé vetem magam. – Le! Le, kecskék!– ordítok.

Eközben a bosszúálló rénszarvas hátsó lábaira áll fel a káosz közepén, és figyelmeztetően nyög.

Diótörőre.

A liba széttárja a szárnyait, és gágog-sziszeg.

Valószínűleg ez a legfélelmetesebb zaj, amit valaha hallottam, de Don Juannem hátrál meg – valószínűleg azért, mert tízszer akkora, mint Diótörő, és kiváló önvédelmi rendszere van.

Nem, a rénszarvas csak rugdossa a földet, és nyögve leereszti az agancsos fejét ebben a túl-kicsi-hogy-kezelni-tudjon-egy-rénszarvast-és-egy-dühös-libát karámban.

Távol állnak egymástól, egyikük sem enged egy centit sem, miközben a kecskék szorosan körülöttem tolonganak, pánikszerűen mekegve.

– Hé! Hagyjátok abba, vagy nincs karácsonyi ajándék! – dörmögi egy ismerős hangjobbról, és bizsergés fut végig rajtam.

Clint átugrik a rögtönzött kerítésen, és a kétállat közé lép.– Don Juan! Vissza! Semmi baj. Diótörő, ez egy olyan harc, amit nem te fogsz nyerni, barátom.

Don Juan nem mozdul.

Ahogy a liba sem.

– Don Juan!– kiabál Blake.

– Diótörő!– kiált Hope.

Clint a két állat közé guggol. Felemeli a kezét Don Juan felé, miközben Diótörőre néz. – Rossz, Lúd.

– GÁ!

– Nem, nem akarom hallani. Megvolt az esélyed, hogy szépen játszd a kedveset, de te a káoszt választottad a boldogság helyett. Ha barátokat akarsz szerezni, akkorvissza kell venned az agresszióból, haver. Mézeskalács sütit adunk nekedbabliszt nélkül, de nem kapod meg, ha nem engedsz egy kicsit. Megértetted?

A liba rábámul.

Clint rezzenéstelenül tartja a tekintetét.

Don Juan a földet kapálja a patájával, úgy tűnik, készen áll arra, hogy ugorjon és vacsorát készítsena libából, ha az csak egy rossz lélegzetet is vesz, de nyilvánvalóan csak Clint jelére vár.

A Rénszarvas Suttogó.

Dorito hirtelen kirohan a kecskefalkából, és ráront a libára, és úgy bőg, mint egy őrült. Vagy mint egy őrült kecske. Diótörő csapkod a szárnyaival, ésa kerítés felé menekül, megijesztve Don Juant, aki felhúzza magát, és elindula kecskék felé.

Megint.

Clint megragadja Diótörőt a hasa alatt, és átemeli a kerítésen, mielőtt Don Juanhoz fordul. – Hé, fiú! Hé, hé! Engedd el a kecskéket. Ők nem fognak bántani.

A rénszarvas horkant egyet, és ágaskodik a helyén, de gyorsan megnyugszik, amintClint közeledik.

Megpróbálok a kapuhoz érni, de még mindig négy kiborult kecske van a kapu és a lábujjaim biztonsága között. Hála Istennek ezekért a klumpákért, különben hetekig zúzódások lennének a lábamon.

Csak kiderült, hogy Hope végül is tudta, mit csinál ezzel a manójelmezzel.

– Répa! Vegyetek répát!– Elhajítom a csemegésvödör maradék tartalmát a karám másik sarka felé.

A kecskék megrohamozzák a zöldségeket.

Don Juan megszaglássza Clint szakállát, miközben Clint megsimogatja az állat hosszú pofáját, én pedig elolvadok.

Megint.

Hopebepréseli magát a kapun a kecske karámba, Mikulás Blake a sarkában, miközben Ryan Mikulás a fa felé tart, ahol George és Enyveskezűcsókolóznak.

– George Cooney, piszok nagy bajban vagy, amiért megmutattad a libának a karámba vezető utat.

– Hagyd őt békén, Egyes Mikulás – mondja Clint, miközben átadja Don Juan gondját Hope-nak. – Ő csak megpróbálta megmutatni a gyerekeknek, hogyan kell etetni akecskéket. Hősként viselkedett.

George buzgón bólogat. Esküszöm, tényleg.

– Nem tudom, mi ütött Diótörőbe– rázza meg a fejét Hope,aliba után lesve, aki a nagy fenyőfa alatt száguldozik a tér sarkán, mintha ott biztonságban lenne George-tól, Don Juan ésClint elől.

Clint a karjába vesz, és én borsmenta és fa illatot érzek, és az egész testem megborzong, mert örülök, hogy a kemény mellkasához szorít.

Rám vigyorog, csillogó szemekkel és parázslón, mielőtt letesz engema kecske karámon kívül. – Nem megyünk sehova, ugye, Cukorfalat?

– Talán elvihetnélvalahova– mondom, lihegve.

A szemei elsötétülnek. – Igen?

– Igen. Talán... hozzád?

Egy szempillantás alatt, egyetlen ugrással átugrik a kerítésen, és ott áll, olyan közel, hogy érzem a melegséget, ami a ruhája alól sugárzik. Nem kellenevágyakozni utána vörös bársonyban, denem tehetek róla.

Nem számít, mit visel, ő mindig egy egész csomag.

Akaratlanul közelebb hajolok hozzá.

– Blake, hoznád az utánfutót?– kérdezi Hope. – Azt hiszem, a kecskéknek márelég volt ennyi éjszakára.

Kényszerítem magam, hogy egy lépést tegyek Clint mellett, és eszembe jut, hogy hol vagyunk. És hogy nem adtam neki hivatalos választ, és még ha adtam volna is, a mibarátok extrákkal megállapodásunknak titokban kell maradnia.

Blake bólint Hope felé. – Mi lenne, ha én őrizném a kecskéket, amíg Jace Télapóaz utánfutóért megy. Nem akarom, hogy elszabaduljanak. Még mindig jutalmazod a jó viselkedést, ugye?

Hope nevet. – Igen. Szóval ne hagyd, hogy Doritomegint lefejelje az ékszereidet.

Ryan felhördül. Jace a fülébe dugja az ujjait. Clint pedig közelebb jön hozzám. – Elvigyelek, Cukorfalat?

– Igen. Kérlek!

Nem látom a száját a nagy fehér szakálla mögött, de a szemei sötétek,és tele vannakbűnös ígéretekkel, amitől mindenhol sajgást érzek.

Szerencsére senki sem figyel ránk. Hope kihozza Don Juant a kecske karámból, míg Blake Jace-nek dobja a kulcsokat, és irányítja a kecskéket.

Clint a DoughontheSquare felé fordítja a fejét, én pedig kiszúrom a teherautóját, ami ott parkol.

Megnyalom a számat, és bólintok.

– Megvagytok, srácok? – kérdezi Ryantől.

Ryan szórakozottan bólint, miközben belép a karámba. – Igen. Segítek Blake-nekvigyázni a csilingelő csengettyűire.

Várom, hogy Clint is felajánlja a segítségét, de a figyelme továbbra is rám szegeződik.

– Jó. Gondoskodom róla, hogy Noelle biztonságban hazaérjen.

A rénszarvas oldalra szegezi a szemét, de úgy tűnik, senki más nem veszi észre.

– Don Juan most rájött valamire?– suttogom, ahogy gyorsan elindulunka téren.

– Arra, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy végre meztelenül látlak?

A tekintete az enyémre siklik, én pedig bólintok, de ő nem szakítja meg a lépteit. Hanem inkább mindketten gyorsítunk a tempónkon.

– Azt hiszem, igen – teszi hozzá ünnepélyesen. – Gondolom, nem véletlenül hívják Don Juannak.

Mindketten elmosolyodunk, majd a teherautó ajtajához nyúl, és fellendít az anyósülésre.

– Biztos vagy benne, Cukorfalat?

– Biztos vagyok benne. A feltételeket elfogadom. Hazaviszel?

Nem teszem hozzá, hogy hozzá haza.

Nincs is rá szükségem.

Ő tudja.

És ez tényleg a valaha volt legjobb ünnep lesz.

TIZENHAT

 

Clint

 

Fordította: Niky

 

Nekem hosszú idő telt el.

Neki még régebb volt.

Lassan akarok haladni a dolgokkal, hogy ez az első alkalom sokáig tartson mindkettőnknek.

De abban a pillanatban, hogy Noelle mögöttem belép a kabinba, és az ajtó becsukódik, egymásnak esünk. Nem tudom, hogy ki teszi meg az első lépést, csak azt, hogy az egyik percben még levetjük a Mikulás szakállt – én – és a manósapkát – ő –, és a következőben úgy mászik rám, mint egy fára, és én a falhoz szorítom, és úgy faljuk egymást, mintha napok óta nem ettünk volna semmit.

– Annyira jó – mormogja két csók között. – Olyan jó az ízed.

– Csodálatos érzés. – Megmarkolom a fenekét. – Ezt akartam csinálni, mióta először sétáltál végig előttem az utcán abban a rövidnadrágban, amit tavaly nyáron minden nap viseltél. Kibaszottul megőrjített.

– Nem viseltem minden nap – mondja az ajkaimra mosolyogva. – De biztos vagyok benne, hogy a lehető leggyakrabban fogom viselni mostantól a jelenlétedben.

– Élvezed, hogy az őrületbe kergetsz? – A mellét a tenyerembe veszemés megszorítom, azt kívánva, bárcsak meglenne ahhoz a hatalmam, hogya ruhákat egy ujjcsettintéssel eltüntetem.

– Igen – mondja, és nyögdécsel, ahogy a kezemet a pulóvere és a melltartója alá csúsztatom, megtalálom a mellbimbóját, és megforgatom az ujjaim között a feszes bimbót.

Annyira törékeny, olyan finom, és nem először aggódom azon, hogy talán nem illünk egymáshoz. Általában élvezem, hogy a legnagyobb férfiállat vagyok a szobában – a méretem elrettent bárkit, aki bajt akar, és azonnal ösztönzőleg hat a béke fenntartására –, de most...

Most létfontosságú, hogy lassan haladjak. Hogy ráhangolódjakNoelle minden szavára, lélegzetvételére és nyögésére, és biztosra kell mennem, hogy ez az egész csak az élvezetről szóljon neki.

De a lassú nem könnyű vele, ahogy a foga a nyakam bőrét karcolja, körmeit a vállamba vájja, hűvös kezével a pólóm alá bújik, és úgy kutatja a mellkasomat, mintha megtalálta volna a legjobb ajándékot a fa alatt, és alig várja, hogy feltépje azt.

– Le – zihálja, lelöki a mikuláskabátomat, és felrántja az alatta lévő hosszú ujjú pólómat egészen a bordáimig. – Ruhát le. A bőrödet akarom.

– Úgy beszélsz, mint egy sorozatgyilkos – kötekedtem, próbálva egy-két fokozattal lejjebb venni a hőfokot, de válaszul Noelle csak áttépi a pólómat a fejemen, aztán gyorsan leveszi a manó pulóverét, az alján lévő csengők csilingelnek, ahogy lehúzza.

És akkor ott van – egy fekete csipkemelltartót visel, a mellei úgy néznek ki, mint két muffin, ami túlcsordul egy tepsiben, és én térdre esek. Szó szerint, térdelek, kezem a bordáinál, ahogy a számat a mellkasához viszem, az ajkaimmal imádom a dekoltázsát, miközben a hideg kandalló előtti szőnyegre gurulunk.

Egy pillanatig úgy gondolom, hogy tüzet kellene gyújtanom, hogy minden centiméterét láthassam a gyönyörű testének, de aztán feltépi a farmeremet, és az ujjai belekúsznak a boxerembe, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen hihetetlen érzés, hogy megérint. Ő. Ez a nő, aki úgy tűnik, hogy ösztönösen tudja, hogyan akarom, hogy simogasson, ingereljen, megragadjon, a magabiztosság és a szükség keverékével, ami másodperceken belül az értelem határára sodor.

– Azt akarom, hogy bennem legyél – suttogja a számba, miközben én keményen megcsókolom, és lehúzom a harisnyáját csípőjéről. – Hoztam óvszert. A kabátom zsebében van.

– Lassítanunk kellene.

– Nem, nem lassan – erősködik. – Már haldoklom, Clint. Egész nap erre gondoltam,majd beleőrültem, annyira akarlak.

– Én is, de nem akarlak bántani.

– Nem fogsz – mondja.

– Ha nem vigyázunk, lehet, hogy mégis – ellenkezem, a kezemet a bugyijába mártom, felnyögve, ahogy az ujjaimmal végigsimítok a csúszós, bársonyosan puha ráncain. És igen, pokolian feszes, de ugyanakkor…

– Olyan nedves…Basszus, Cukorfalat, annyira nedves vagy.

Nyüszít, és a kezemhez nyomja magát. – Igen, ott. Érintsd meg ott.

– Ennél jobbat fogok csinálni. – A hátamra gurulok, megragadom a combját, felemelem a levegőbe, és a térdeit az arcom két oldalára teszem.

– Ó, hűha – lihegi, a kezét az enyémre téve, ahogy az ujjaimat a csípőjébe mélyesztem. – Még sosem csináltam ígyezelőtt.

– Soha nem lovagoltál még férfiarcon? – kérdezem, és a nyelvemmel megsimogatom – mindig könnyedén – fel és le a legszebb csiklót, amit valaha láttam. Itt is érzékeny, de rózsaszínű és annyira beindult, hogy tudom, el fog érni, hogy elélvezzen.

Keményen és vadul fog elélvezni, remélhetőleg aközben, hogy a punciját a számra nyomja.

– Nem – mondja, lélegzete elakad, amikor újra megnyalom, szándékosan elkerülve az édes pontját. – Csak olyan érzés...

– Na milyen, szépségem?– Megcsókolom a csiklóját, gyengéden, lágyan, deaz eljövendő dolgok ígéretével.

– Főnökösködő, gondolom? – Lejjebb billenti az állát, hogy nézzen engem, ahogy újra megcsókolom. – Vagy talán domináns?

Megcsókolom a combját, és állom a tekintetét. – Nem tudsz uralkodni rajtam, Cukorfalat, de nagyon szeretném látni, ahogy megpróbálod.

– De mi van, ha megfojtalak? – mondja, ajkai szétnyílnak, a kezembe fogom a mellét, és a hüvelykujjammal végig simítok a mellbimbóin.

– Nem fogsz. De ha mégis, boldog emberként halnék meg. – Megcsókolom újra, de ezúttal erősebben, az ajkam és a nyelvem megmutatja a csiklójának, hogy mennyire imádják őt.

– De én, de...– Zihálva bennakad a szó, amikor enyhén megcsípema fogaimmal, és aztán megindul a verseny.

Hamarosan a számon ringatózik, egyik kezével a mögöttünk lévő dohányzóasztalra támaszkodik, hogy megtartsa az egyensúlyát, a kezemmelvégigsimítok a melleitől a csípőjén át a seggéig és vissza,élvezve finom testének minden egyes centiméterét, ahogy a sós, beindult íze elárasztja a számat.

A csípője gyorsabban mozog, és zihálva lélegzik, amitől megfájdulnak a golyóim. Belenyögök a sima édességében, egyre közelebb viszemaz orgazmushoz, amíg fel nem kiáltés megmerevedik felettem.

Egy pillanattal később még több sós meleg borítja az állam, és elveszítem azt is, ami eddig megmaradt az átkozott eszemből.

Semmi sem izgat fel jobban, mint egy nő öröme, és ahogy Noelle még mindig remegve kapkodja a levegőt, a hátára fektetem, és széttárom a lábait, ez a legszexibb dolog, amit valaha is láttam. Felkapom a farmeremet a padlóról, kitépem belőle a pénztárcámat, és megtalálom az óvszert, amit ma este csúsztattam bele, Noelle éhes tekintetét tartva, ahogy lecsúsztatom a szenvedő farkam tövéhez.

Még mindig szándékomban áll időt szakítani rá –, hogy megcsókoljam minden porcikáját, minden egyes gyönyörű ívét nyomon kövessem a nyelvemmel – de aztán mindkét karját felém nyújtja, és azt suttogja: – Kérlek – és én elvesztem.

Fölé nyúlok, keményen és mélyen megcsókolom, hagyom, hogymegízlelje izgalmának mámorítóan savanykás édességét, mielőttfelemelkedem, egyik karommal tartom magam, miközben a bejáratához simulok. Ő kicsi, én pedig jóval több mint két méter magas vagyok, ami azt jelenti, hogy kreatívabbnak kell lennünk a pozíciónkkal, ha csókolózni akarunk, miközben benne vagyok.

De egyelőre a szemem az övére szegeződik, hogy érezze, minden figyelmemet rá irányítom, ahogy a paradicsomba nyomulok.

Ez ő – abszolút tökéletesség, minden centije magával ragad, és boldogság árad szét a lényemben, amíg el nem hülyülök a boldogságtól és a gyönyörtől, és csak a nevét tudom mondani.

Noelle, ahogy ki-be csúszok, lassan, ameddig csak tudok.

Noelle, ahogy a körmeivel végig simít a mellkasomon, hogy a vérem felolvad az ereimben, és a tempóm felgyorsul.

Noelle, ahogy átkarolja a nyakam, és szorosan belém kapaszkodik, ahogy hátradőlök, és magammal emelem őt is, neki döntve a falnak, ahogy újra átveszi az irányítást, meglovagol engem, és megsimogatja az arcomat, keményen megcsókol és azt suttogja: – Olyan jó, olyan jó, olyan jó –, az ajkaimra, mint egy imát.

Egy ígéretet.

És bár tudom, hogy van egy lejárati időnk, csak arra tudok gondolni, ahogy elélvez – a mellei a mellkasomhoz simulnak, egy ütemmel később elvesztem az önuralmamat–, hogy megtaláltam őt.

Megtaláltam őt.

Végre.

A nőt, akit soha nem akarok elengedni.

De muszáj lesz.

Szavamat adtam, és szilveszterkor, ha eljön az újév, be kell tartanom. Addig is azonban, szándékomban áll, minden tökéletes pillanatból a legtöbbet kihozni.

– Zuhany? – kérdezem, miután levegőt kapunk, a mellkasomra nehezedik, miközben én a falra támaszkodom. – Tüzet rakok, és iszunk egy kis forró csokit?

Elégedetten hümmög. – Ez csodásan hangzik. És póker. Pókerezni akarok a borsmentáért.

– Ragyogó – csókolom meg a feje búbját.

– Aztán még többet ebből – mondja, és felemeli a fejét, hogy lássam a gonosz elégedett vigyorra görbült ajkát.

– És ez kibaszottul zseniális – mondom.

– Szó szerint.– Kuncog, és arcon csókol. – Az utolsó, aki a zuhanyzóba ér, az liba kaja.

– Beszélj a magad nevében, Cukorfalat. Az a liba soha nem eszik meg engem.

Kacsint. – De, ha jó vagy, lehet, hogy mégis.

A pokolba. Bármikor elfogadom ezt az ajánlatot. Felállok, Noelle-t magammal cipelem, és elindulok a zuhanyzó felé, visszautasítva, hogy arra a napra gondoljak, amikor el kell köszönnöm az én Cukorfalatomtól.