17.-18.- 19. Fejezet

 

TIZENHÉT

 

Noelle

 

Fordította: Niky

 

Repül az idő repül, ha jól érzed magad.

És amikor a Föld legdögösebb pasijával döngetsz– esetleg az univerzumban is, mert nem tudsz elképzelni egy idegen fajt, akinek olyan csábító testrészei lennének, mint Clintnek – fénysebességgel száguld.

Hülyén boldog vagyok.

És egyben... hülye is vagyok.

Talán az alváshiány miatt. Talán Clint feromonjaira adott kémiai reakció, ami miatt átsodródom a napjaimon egy béna mosollyal és a szokásosan működő agysejtjeim felével. De a barátságunk extrákkal első négy napjában majdnem háromszor kisétáltam a forgalomba, és a végén elvesztem egy recept közepén – nem emlékeztem, hogy hozzáadtam-e az írót vagy a szódabikarbónát – olyan gyakran, hogy elkezdtem felírni minden egyes lépést egy jegyzettömbre a tűzhely mellett, hogy ne kelljen újra kezdenem, amikor elfelejtem.

Csak olyan nehéz a figyelmemet másra irányítani, mint Clintre, az emlékekre és álmodozásra arról, hogy hogy mit fogunk csinálni, amikor Clint átjön hozzám ma este, hogy megtervezzük a Snowmen After Darkstratégiánkat holnapra.

Még akkor se, amikor a seriff késő délután megjelenik a hírrel, hogy az összes nyom eltűnt – nincs tiszta ujjlenyomat a konyhában, a betolakodót nem látta egyik közeli üzlettulajdonos sem, és innen már nincs hova menni –, nem tudom magam emiatt túlságosan felhúzni.

Jelek szerint a majdnem tettenérés megijesztette Mr. Szabotázst, és elriasztotta. Vagy talán a biztonsági rendszer, amit Clint segített telepíteni, miután elkezdtük a barátok extrákkal kapcsolatunkat, volt igazán elrettentő. Bármelyik is legyen az, nem volt gondom azzal, hogy a hűtőm kinyílt volna egész héten, és mindhárom egyedi torta rendelésem eljutott anélkül, hogy megrepedt, szivárgott, vagy elszabadult volna bármilyen váratlan szag.

Nagyon optimista vagyok az élettel kapcsolatban, és szeretnémaHolidayCheer projektet teljes sikernek nyilvánítani– bár még mindig napok választanak el minket a szentestétől/szülinapomtól, és még jóval több mint egy hét van szilveszterig –, ha nem lenne ez az időfaktor.

Komolyan túl gyorsan telik az idő.

Már négy nap után is úgy érzem, hogy a nyaralásom márisegy Rudolf orrpillantás alatt véget ér.

Valamit tennem kell, hogy lelassítsam a dolgokat, hogy az élet kevésbé legyen kellemes, és a percek hosszabbra nyúljanak.

Szóval azt teszem, amit minden értelmes őrült tenne, és úgy döntök, hogy elkezdek hosszú távokat futni, mert mi lehet kellemetlenebb, mint a futás?

De persze Clinttel együtt futok, mert anélkül a motiváció nélkül, hogy az a kőkemény popsi előttem ugrál, nincs az az isten, hogy megkerüljem a háztömböt, nemhogy három nyomorult mérföldet.

Kellemest a hasznossal. Fitt leszek, és meghosszabbítom a Clinttel töltött időmet, mindezt egyszerre, ami elviselhetővé teszi a futást.

Többnyire.

– Víz, vízre van szükségem – zihálok öt perccel a koraesti kocogásunk elkezdése után, leheletem fehéren gomolyog hideg ajkam előtt.

Ez az eddigi leghidegebb decemberi nap, mindössze két fok van, aminek minden motivációt meg kellene adnia, amire szükségem van, hogy tovább mozogjak, de csak arra tudok gondolni, hogy a futás mennyire fáj és milyen hülye voltam, hogy elfelejtettem ezt egy pillanatra is.

Clint megfordul, hogy hátrafelé kocogjon, vigyorogva, mintha élvezné. – Víz? Most jöttünk még csak ki a pékségből. Még csakmeg se izzadtam, asszony.

– Azért, mert nem vagy ember– lihegem, karomat egy utcai lámpára támasztom, és az oldalamat szorongatom. – Azt hiszem, begörcsöltem.

– Nem görcsölsz. És ha mégis, akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy sétálsz. Le a lámpáról. Vissza a járdára. Mozgasd meg azokat a kis pálcikalábakat, Cukorfalat.

– Nincs is pálcikalábam. – Vonakodva tovább csoszogok mellette, ahogy egyhelyben kocog, a térdei olyan magasra ugrálnak, hogy a látványtól megfájdul a gyomrom. – Csak kicsinek tűnik a tiéd mellett.

Olyan forrón pillant rám, hogy azonnal túl melegnek érzem a sálam. – Szexi az enyém mellett. Széttárva és a vállamra rakva, amikor…

– Csitt! – Nevetek, és enyhén megütöm a vállát. Megfordulok, hogy felmérjem körülöttünk a sétányt. Van néhány ember a téren, de a mi oldalunk még mindig csendes az éjszaka ezen szakaszában, az összes bolt zárva van, és Happy Cat lakói otthon vacsoráznak.

Mégis óvatosnak kell lennünk.

– Nincs mocskos beszéd a hálószobán kívül – emlékeztetem. – A fél város rokona vagy. Az esélye, hogy egy O'Dellhez köthető személy a környéken lesz, őrülten magas.

Felhúzza a szemöldökét. – És? A bátyáim hallottak már rosszabbat is. És mondtak is rosszabbat. Az én családomban nincsenek kóristafiúk, Cukorfalat. Holnap este közelről és személyesen fogod látni, amint a varázslatos hó megjelenik.

– A varázslatos hó? Azt hittem, hogy a hóember rész A Snowmen After Darkban hipotetikus volt.

– Á, valaki elfelejtette, hogy kivel beszélget? Azok a mémek okkal léteznek. Havazni fog holnap, és amikor megtörténik, meglátjuk, ki írja bele a leggyorsabban a nevét pisivel. Ez nem a "ha" kérdése, hanem mikor.

A fejem fölé nyújtom a karom, enyhítve a bal oldalamba kúszó feszülést. – Rendben. Pisilj a hóba, amennyit csak akarsz. Beszélhetsz mocskosul, amennyit csak akarsz. Csak ne rólunk. – Egy kósza gondolat szalad át a fejemen, és megállít. – Ugye nem beszéltél erről senkinek? Feltételeztem, hogy köztünk marad a kettőnk dolga.

Clint nehézkesen fújja ki a levegőt, és a térdei még gyorsabban mozognak fel-le. – Nem, Cukorfalat. Nem mondtam el senkinek. Miért tenném?

– Nem tudom. A srácok szeretnek beszélni arról, hogy kivel döngetnek, nem igaz?

– Azt hittem, ennél jobban ismersz.

– Jobban is. – Egy csomó képződik a gyomromban, aminek semmi köze sincs a rövid futáshoz. – Nem tudom, miért mondtam ezt, én csak…– sóhajtok. – Soha nem volt még kalandom. Azt hiszem, nem tudom pontosan, hogy mit csinálok.

– Jól érezzük magunkat, te pedig elkerülöd, hogy érzelmileg beleess egy olyan fickóba, aki nem felel meg mindenben Tökéletes Férfi skatulyának– mondja mindenféle ingerültség vagy neheztelés nélkül. – Szilveszterkor elválnak útjaink, és senki nem fogja tudni, hogy valaha is mások voltunk, mint barátok. Tudok titkot tartani. Még a családom előtt is. Még a Snowmen After Dark estén is. – Felvonja a szemöldökét, és van egy kihívó él a hangjában, amikor hozzáteszi: – Azt hiszem, te vagy az, akinek nehéz dolga lesz. Gondolod, hogy képes leszel távoltartani a kezed tőlem három teljes órán keresztül?

Édesen mosolygok. – Bármivel megbirkózom, amivel te is. Bár azt tervezem, hogy a piros V-nyakú pulóveremet veszem fel holnap, szóval...

A kipirult arca elsápad, és a térdemelésének ritmusa megtorpan egy ütemet. – Nem, nem veheted fel azt a pulóvert. Az kínzás lenne, asszony.

– Nem, ez a divat, Clint. – A kesztyűs kezemet ökölbe szorítom, miközben a lófarkamat a vállamra vetem. – Most pedig, hamegbocsátasz, próbálok futni.

Kuncog, ahogy elkocogok egy kicsit gyorsabb tempóban, mint egy gyors séta, de még mindig elég lassú ahhoz, hogy ő szó szerintkörbe tudjon futni.

Mire leérünk az elhagyott bohóciskolához, a közeli kertvároson keresztül, és vissza a Második Esélyig – a távolság, amiről biztosított, hogy alig három mérföld, de ami másfél maratonnak tűnik a nem formában lévő tüdőmnek–, könnyedén lefutotta a táv kétszeresét, mint amit én, és valószínűleg ötször gyorsabban is futhatott volna, ha tényleg próbálkozik.

Mégis megveregeti a vállamat, és azt mondja: – Szép munka, Cukorfalat közlegény. A tavasz előtt 30 perc alatt fogsz 5 km-t teljesíteni. Efelől semmi kétségem.

Erősen lihegve összeesem a pékség lépcsőjén, a lábam olyan, mintha zselés fánktöltelék lenne. – Ne, kérlek, ne! Nem kell többfutás. Már futottunk.

Mosolya imádnivalóan szórakozott és együttérző egyszerre. – A formába hozás nem így működik, szexi.

– Nem akarok formában lenni. – És soha nem is leszek, mert nem kapok levegőt. Elmúlt. Puff. Eltűnt. Ellopta a karácsonyi rossz ötletek szelleme. Ami nem baj. A szellemé lehet a lélegzetem, amíg meghagyja nekem Clintet. – Azt reméltem, hogy a szenvedéstől lelassul az idő. De én nem akarom, hogy ennyire lassuljon.– A könyökömet a térdemre támasztom, lehajtom a fejem,és addig szívom a levegőt, amíg végre képes vagyok lélegeznianélkül, hogy úgy érezném, mintha a tüdőm lángra kapna.

Végül felemelem a fejem, és azt látom, hogy engem néz ismeretlen arckifejezéssel.

– Mi az? – Megsimítom az arcom. – Élénkpiros vagyok?

– Nem vagy élénkpiros.

– Annak érzem magam.

– Rózsaszín vagy. Aranyos rózsaszín– mondja lágyan. – Miért akarod, hogy lelassuljon az idő?

Bárcsak könnyen tudnék hazudni, de az őszinteség egy másik dolog, amit apám belém nevelt. Általában az önfenntartás meggyőzhet, hogy a fehér hazugság rendben van, feltéve, hogy senki más nem sérül meg, de nem tudom megtenni. Nem tudok hazudni Clintnek. Megérdemli az igazságot. – Úgy érzem, mintha az együtt töltött időnk szörnyen gyorsan elrepülne.

– Túl gyorsan. – Leguggol előttem, az arcát az enyémmel egy szintre hozza, és egyáltalán nem lélegzik nehezen. Clint O'Dellt nem fullad ki. A levegő fullad ki Clint O’Delltől. – De mit tehetünk ellene? A szabályok azok szabályok.

Halkan egy óvatos hangot adok ki, ő pedig megrázza a fejét. – Nem, Cukorfalat. Hagyd abba.

Az ajkaim mosolyra görbülnek. Gonoszan játékos az arca, de nem veszem be. – Mit hagyjak abba?

– Ne próbálj meg rábeszélni, hogy hosszabbítsam meg ezt a megállapodást Valentin-napig. Az még hat teljes hét. Gondolj arra milyen károkat okozhatnánk egymásnak, ha még hat hétig játszanánk.

Érzem, hogy felcsillannak a szemeim, és egy pillanatra azt hiszem, hogy mosolyogni fog, de amikor újra megszólal, a hangszíne vasárnap-reggeli komolysággal van tele. – Nem, ez túl sok. Ha az ágyamban tartalak olyan sokáig, minden titkos trükköt megtanulok, amire csak szükségem lehet, hogy elélvezz, és még jobb leszel abban, hogy az arcomon lovagolj, mint amilyen már most is vagy, és ez senkivel szemben sem tűnik igazságosnak.

A könyökömet a térdemre támasztom, az államat pedig a kézfejemre. – Ezt, hogy érted?

– Igazságtalan az összes férfival szemben, akivel utánam döngetsz majd. Szegény szerencsétleneknek a belüket is ki kell majd dolgozniuk, hogy felérjenek az elmebajos élvezethez, amivel én ajándékoztalak meg neked.

– Megajándékoztál? – Lehet ez a férfi még akaratlanul is vonzó? – Jó szó.

– Köszönöm. És ez igazságtalan velem szemben is, mert szeretem, amikor egy nő lovagol az arcomon, és te már így is jobban csinálod, mint bárki más valaha is. Ha még jobb leszel, nem tudom, mi lesz velem ezután. Hogy nézzek egy ilyen jövő elé, kérdezem én?

Az ajkamat végig akarom húzni az arca oldalán az olyan-nagyon-elszántságán, olyan-nagyon-forró komorságán. – Nos, akkor nagyon bátornak kell lenned.

– Nagyon bátornak – ért egyet.

– Valószínűleg az egyik legbátrabb embernek kellene lenned a világon. A kevesek egyike, a kiválasztott... –sóhajtok. – Azt hiszem tengerészgyalogosnak kell lenned.

– Hát a francba – suttogja. – Tengerészgyalogos vagyok. Azt hiszem, ez megváltoztatja a dolgokat, nem igaz?

– Azt hiszem, talán igen. – Megpróbálom követni a gúnyolódásának komolyságát, de túlságosan elszédültem a gondolattól, hogy hat héttel többet lehetek Clinttel, hogy abbahagyjam a mosolygást. Amíg én nem gondolkodom túl sokat a bölcsességen – vagy annak hiányán –, hogy bármennyire is közelebb kerüljek ehhez az imádnivaló bolondgombóchoz, aki engem néz a bizalom és a remény keverékével, ami rendkívül bájos, nem tudom elképzelni, hogy újra ráncoljam a homlokom. – Szóval Valentin napig?

Bólint. – De még mindig nem mondjuk el senkinek. Úgy értem, pár hónapig együtt lógni nem nagy dolog. Semmiség, amiről senkinek sem kell tudnia.

– Egyetértek. – Küzdök a késztetés ellen, hogy a nyakába boruljak. Az, hogy nem tudunk nyilvánosan smárolni, az egyik legnagyobb hátránya a megállapodásunknak, de szerencsére sosem vagyunk túl messze az egyikünk házától.

Vagy a pékségtől.

Átnézek a vállam fölött. – Akarsz bemenni és csókolózni, mielőtt visszamegyünk hozzám zuhanyozni?

Elvigyorodik. – Mindenképpen meg kellene pecsételnünk az új megállapodást. Plusz, a gondolat, hogy öt percet töltsek a kocsiban az ajkad nélkül az enyémen, megölné a futó mámoromat.

– És ezt nem akarnánk. – Még mindig remegve lábra állok, és kihúzom a kulcsaimat a gyapjúdzsekim zsebéből. – Bár azt hiszem, van egy kis futás utáni fájdalmam.

– Csak a tested alkalmazkodik az újonnan megtalált döbbenethez. Adj egy hónapot a rendszeres futásnak, és olyan jól fogod magad érezni, hogy soha nem térsz vissza az alacsony kardió terheléses kerékpározáshoz újra.

Kétségbeesett hangot adok ki, és az ajtó felé nyúlok, de megállok, amikor látom, hogy már nyitva van. – Jaj, ne – suttogom. – Tudom, hogy becsuktam és bezártam magam mögött.

Clint azonnal előttem van, és maga mögé húz.

– Élesítetted a riasztót?

Megmarkolom a futópólója hátulját. – Azt hiszem. Kilencven százalékban biztos vagyok benne? Vagy talán nyolcvan? Mostanában olyan szétszórt voltam.

– Rendben van. Lépj hátra, és várj a járdán. Ne gyere be, amíg nem adok rá engedélyt.

– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben van, Clint – mondom, módosítva, mint egy utógondolat. – Vagy legalábbis nem annyira veszélyes.

Alighogy kimondtam a szavakat, máris valami nehéz esik le az ajtó tetejéről, hogy egy puffanással landoljon a padlón, közvetlenül a pékségen belül. Egy pillanattal később a levegő megtelikfehér porral, ami mindent beborít.Clintet, engem, a pékség bejárati lépcsőjét és az asztalok minden centiméterét.

Visszafordul felém, dühös szemei az egyetlen sötét folt az egész arcát borító fehérségben. – Úgy tűnik, valaki nem kapta meg az üzenetet, hogy hagyjon békén.

A futás utáni fájdalmam gyorsan átváltozik teljes kétségbeesésbe.

Annyi minden jól alakul az életemben. Találtam egy új családot itt, Happy Catben. Imádok sütni minden nap. Imádom, hogy úgy érzem, mintha beilleszkedtem volna.

De nem illeszkedem be.

Nem igazán.

Még Clint is – életem legfényesebb pontja – átmeneti.

– Ez csak egy lisztbomba – mondom magamnak és neki is, miközben letörlöm a lisztport a felső ajkamról, és küzdök a sírás ellen. Nem a rendetlenség miatt, hanem amiatt, hogy valaki azt akarja, hogy meginogjak.

Hogy elbukjak.

Hogy annyira ne érezzem magam szívesen látottnak a Happy Catben, hogy bezárjam a boltot, és elhagyjam a várost.

– Nem adom fel – kiabálom mély hangon, remélve, hogy az a személy, aki ezt tette, elég közel van ahhoz, hogy halljon. És saját magamnak. Tényleg ide tartozom. Itt a helyem. Igen. – Csinálhatod, ameddig csak akarod, de én nem adom fel, és nem fogok elhallgatni, szóval megspórolhatod magadnak a fáradtságot.

– És ha megtudom, hogy ki vagy, fejjel lefelé foglak tartani égő parázs fölött, amíg az izzadságoddal és könnyeiddel eloltod őket– teszi hozzá Clint, miközben odanyúl, hogy megszorítsa az ujjaimat.

Belekapaszkodom a nagy kezébe, annyira hálás vagyok, hogy itt van. És az én oldalamon. – Köszönöm – suttogom, és lábujjhegyre állva megcsókolom az arcát. – Te vagy a kedvenc emberem Happy Catben.

Szorosan átölel. – Dettó. Most menj, várj a járdán és hívd a seriffet, amíg én gyorsan körülnézek odabent.

Szó sem lehet róla. Amikor az én szegény, vergődő üzletemről van szó, rossz vagyok abban, hogy azt tegyem, amit mondanak. Csak rohanni akarok megvédeni, ahogyan egy barátomat vagy családtagomat is megvédtem volna.

Tehát ahelyett, hogy biztonságban lennék a járdán, amikor Clintbefelé tolakszik, ott vagyok mellette, hogy szemtanúja legyek, ahogy egyetlen szót a lisztbe firkáltak a padlón.

Rénszarvas– ez áll ott.

Ha a szellemem bármi mást írt volna, akkor valószínűleg sikoltozva rohantam volna ki a pékségből. De ez a szó, kombinálva azzal a ténnyel, hogy jelenleg a város rénszarvas suttogójával vagyok, megnevettet.

És csak nevetek és nevetek, amíg Clint is nevetni nem kezd.

Még mindig magunkon kívül vagyunk, amikor a seriff és a helyettese tizenöt perccel később megjelennek, hogy felvegyék a vallomásunkat.

De gyorsan kijózanodunk, ahogy a seriff végigfut a szokásos kérdéseken, fényképeket készít, és ujjlenyomatokat keres, amit esetleg hátra hagytak. Aztán megrázza a fejét, és azt mondja, hogy még mindig nincs sok minden, amin elindulhatnának, és a hangulatom teljesen morózus lesz.

Mire elmegy, úgy érzem magam, mint hetek óta nem, és egy pokoli zűrzavarral nézek szembe.

Egy rendetlenséggel, amit valaki azért csinált, hogy emlékeztessen arra, hogy nem illek bele ide olyan jól, mint szeretném.

– Ettél már valaha ragasztót? – kérdezi Clint, miközben a pékséget borító lisztet tanulmányozzuk.

– Mi?– A kérdése olyannyira váratlanul ért, hogy nevetni kezdek.

– A lisztből készül a ragasztó, ugye? Elvihetnénk ezt a lisztbombát, és csinálhatunk belőle ragasztót. Aztán összeragasztjuk Ryan, Jace és Blake kesztyűs ujjait, így nem tudják megütni a hóemberünket holnap este. – Felvonja a szemöldökét, de látom, hogy erőltetett. – Mit szólsz hozzá, Cukorfalat?

Ez az ember.

Ha nem lenne itt, valószínűleg hazamennék nyers sütitésztát enniés NCIS-t nézni, csak, hogy kiabálni tudjak minden olyan résznél, ahol a katonai egyenruha és a protokoll hibás.

De itt van, és mindent megtesz, hogy pozitívan gondolkodjunk mindketten. Mintha le tudná győzni a frusztrációt és dühöt a puszta akaraterejével. Az én kedvemért.

Azt teszi, ami nehéz, a könnyű helyett. Szabad akaratából.

És ha ő hajlandó addig színlelni, amíg nem sikerül, akkor én is megtehetem ugyanezt. Nem számít, mennyi ideig tart.

De ahogy nekilátunk a rendrakásnak, megjegyzem magamban, hogy ha eljön az ideje, tudassam vele, hogy nem kell mindig ilyen erősnek lennie. Néha nem baj, ha szomorú vagy és szükséged van egy vállra, amire támaszkodhatsz.

Nagyon szeretnék az a váll lenni. És talán az is lehetek. Talán Clint és én jó barátok maradunk, miután az extrákat visszatesszük a polcra.

De miközben ez a gondolat átfut a fejemen, a szívem a mellkasomban görcsösen összeszorul, azt bizonygatva, hogy nem akar a barátja lenni ennek a férfinak.

Teljesen együtt akar lenni vele – hamisság nélkül.

TIZENNYOLC

 

Clint

 

Fordította: SkyBright

 

Ma estére olyan terveim voltak Noelle-lel, amelyek nem a lisztpor elleni vesztes harcról szóltak, de neki szórakozásra van szüksége. Így hát, miután küldtem egy gyors sms-t Jace-nek, hogy megkérjem, adja át a legújabb szellem híreket Oliviának, aki szeretné, ha tájékoztatnák, mélyen magamban keresgélek, hogy megtaláljam a vidámságot és a pozitivitást, amit az emberek elvárnak tőlem.

Inkább puszta kézzel fojtanám meg ezt a tréfamestert. Vagy egy kötéllel, amit régi lisztes zacskókból készítettem. Amelyik jobban fáj.

És úgy is lesz. Nemsokára.

De előbb fel kell vidítanom Cukorfalatot.

Lassan kifújom a levegőt, miközben hátat fordít, és a padlón lévő végtelen mennyiségű lisztet méregetem.

És a székeken.

És az asztalokon.

És a pultok alatt.

És Noelle ősrégi pénztárgépének minden kibaszott billentyűje között.

De nem a padlón, ahol az áll, hogy Rénszarvas.

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy hiszek a szellemekben – Noelle esküszik rá, hogy látta a rénszarvas utolsó "s"-jét a porban, amikor beléptünk, de én túlságosan el voltam foglalva a konyhában lévő mesterlövészek keresésével, hogy észrevegyem, de hiszek a bosszúban.

Ó, fiú, én hiszek a visszavágásban.

– A ragasztó készítés jól hangzik, de tudok más dolgokat is, amit szívesebben csinálnék veled, amint itt végeztünk. – Noelle kihúz egy seprűt és felmosórongyot a konyhában lévő kis szekrényből. – Válassza ki a fegyverét, uram.

–  A felmosórongyot. – Meghagyta neki a seprűt, az könnyebb lesz neki.

– Clint O'Dell nem tud egyszerűen alázatosan bámulni egy rendetlenséget? – kötekedik.

A lisztet bámulom.

Az nem mozdul.

De Noelle nevet, és ez elég erőt az ahhoz, hogy vidám arcot vágjak.

– Hé!– Ahelyett, hogy átadná nekem a felmosót, közelebb csúszik hozzám, és átkarolja a derekamat. – Tudod, nem baj, ha dühös vagy. Vagy frusztrált. Vagy bármit is érzel.

Megmerevedek. Az emberek általában nem látnak át rajtam. Biztos elárult az arcom. Kényszerítem magam egy szebb mosolyra. – Nem, jól vagyok. Ne aggódj, Cukorfalat!

– Én nem aggódom – mondja, miközben a tekintetemet fogva tartja. – Csak azt akarom, hogy tudd, nem kell megjátszanod magad előttem. Azt mondtad, hogy szereted az igazságot, igaz? Nos, én is szeretem. Szeretem, és tudom kezelni. Még akkor is, ha nem szép.

Veszek egy mélyebb levegőt, visszatartom, miközben elgondolkodom a szavain. Végül hagyom, hogy az erőltetett derű eltűnjön az arckifejezésemből. – Csak utálom, hogy ez a fickó bánt téged, felzaklat, és miattad nem érzed magad itt szívesen látottnak. – Megvonom a vállamat. – De nem tudom helyrehozni. Igazából nem vagyok jó Chuck Norris.

Az ajkai felfelé ívelnek. – Te vagy Clint O'Dell. Így már jobb.

A szívem megdobban, mielőtt mélyebb ritmusba váltana, ami azt súgja, hogy biztosan bajban vagyok. – Most nem.

Bólint. – De. Most azonnal. Nincs senki, akivel szívesebben takarítanék. Főleg, ha közben ötletelhetnénk, milyen szörnyű dolgokat szeretnénk tenni azzal a bunkóval, aki ezt a mocskot csinálta.

Felélénkülök. Benne vagyok ebben a játékban. – Kötözzük meg, és addig etessük mustáros és juharszirupos turmixokkal, amíg el nem hányja magát.

–  Kösd be a szemét, és dugd a kezét egy tálba, amiben valódi férgek vannak. Nem hideg tésztába, amit kukacnak tettetünk. Igazi férgek.

–  Nem elég sötét, Cukorfalat. Egy tál kígyó.

A lány megborzong. – Nem, azt nem tehetem. Még egy rosszfiúval sem.

– Bébi kígyók?

– Nem.

–  Még akkor sem, ha tudnád, hogy nem mérgesek?

Megrázza a fejét. – Még akkor sem. A kígyók egyszerűen túl ijesztőek. De én bezárnám egy szobába Diótörővel, és hagynám, hogy megleckéztesse a fickót. Egyesek szerint a lúd azért kapta a nevét, mert karácsonykor született, de Hope elmesélte az igazi történetet.

Visszahúzódik, és én azonnal érzem, az érintése hiányát. – Rendben,Mr. Mém.Lássunk munkához, hogy megmenthessük az éjszaka hátralévő részét.

Na ez az a terv, ami mögé én is beállok. – Fogadok, hogy több négyzetmétert tudok kitakarítani, mint te.

–  Fogadok, hogy én hangosabban énekelek karácsonyi dalokat, miközben söprögetek.

–  Ó, nem akarsz rátenni egy kis tétet? Mert le foglak gyűrni, Cukorfalat.

–  Hmm... le. – A szemei csillognak. – Talán ezlenne a tét.

– Rendben.

A pékség ellentétes sarkaiba száguldunk, és munkához látunk. De a liszt hatalmas ellenség. Amikor már azt hiszed, hogy megvan, újabb porrétegre bukkansz.

Mire elég tiszta lesz a normális halandói normákhoz – a tengerészgyalogos bennem még mindig rángatózik –, már olyan késő van, hogy a belváros kihalt, mindketten elvesztettük a csatát, hogy úgy tegyünk, mintha jól éreznénk magunkat, és be tudom vallani, hogy kimerültem.

Leginkább azért, mert Noelle világossá tette, hogy nem baj, ha megmutatom a halandó oldalamat. Nem teszek ilyet túl gyakran, de vele... jó érzés.

Jól van.

–  Szúrj belém egy villát! – mondom, és a falnak támasztom az összecsavart felmosórongyomat. – Végeztem.

Noelle fáradtan ráncolja a szemöldökét, és a szivacsot a vödör vízbe dobja. – Igen, én is. Kimerültem, és ez a hely elég tiszta már ahhoz, hogy holnap kinyithassam. Holnap a vásárlók között egy vattapamaccsal tovább szedhetem ki a lisztet a pénztárgépből. Visszamész a lakásodra?

Ránézek a falon lévő órára, és felsóhajtok. – Valószínűleg jobb lenne. Bármennyire is szeretnék elmenni hozzád, holnap hatra már úton kell lennem.

Bólint. – De a Snowmen after Dark még mindig áll?

–  Semmi pénzért nem hagynám ki. A holnapi iskolalátogatások között küldök neked néhány ötletet a hóemberek kellékeihez.

–  Jól hangzik. – Megcsókol búcsúzóul. Nemes egyszerűséggel elkerülöm, hogy felemeljem a pultra, és egy X-osztályú műsort adjak elő bárkinek, aki arra jár, és kényszerítem magam, hogy a kocsimhoz menjek.

Tizenöt perccel később, nem sokkal éjfél után állok be a faház melletti kavicsos parkolóhelyre, fáradtan, de már tudom, hogy az alvás nem lesz könnyű. Folyton Noelle-re gondolok, és azt kívánom, bárcsak vele lehetnék, összebújva a bolyhos, sárga ágyában, ahelyett, hogy egyedül aludnék egy éjszakát.

Ami nem normális. Egyáltalán nem.

Szeretek egyedül aludni. Nagydarab vagyok, és élvezem, hogy kinyújtózom és elterpeszkedek az ágyon. Mire szétterülök a matracon – ahogyan az Isten teremtette, hogy egy férfi aludjon –, már nem sok hely marad az összebújós pajtásnak.

És ez nekem mindig is jó volt. A fő esemény után néhány percig még összebújok, aztán szabadkozom, és hazamegyek, hogy jól kipihenjem magam, anélkül, hogy hideg lábujjak húzódnának végig a vádlimon, vagy aranyos kis hölgyek horkolása tartana ébren a lefekvési időm után.

De most tíz mérföldet futnék a hóban azért, hogy Noelle fagyos lábát a kezeim között melegíthessem.

Rosszul vagyok. És ezt a dolgot még hat hétig fenntartani teljesen hülye ötlet. Ha most ennyire megőrülök érte, akkor mire eljön a Valentin-nap, már egy szerelmes káosz leszek.

Sóhajtok egyet, ami már így is túlságosan szorongóan hangzik, és felsóhajtok a faház bejárati lépcsőjén, ahol egy borítékot találok az ajtóra ragasztva, a közepére ragasztott cetlivel.

Fontosnak tűnt– firkálták a cetlire ismerős kézírással.

Jace, azt hiszem. Vagy talán az apámé. Minden levelünk a szüleim házába megy – az enyém, mert nem tudom, meddig maradok Happy Catben, és mindig is a szüleim házát volt a legegyszerűbb állandó címként használni, Jace-é pedig azért, mert az ő és Olivia új lakása túl messze van a várostól a rendszeres postai kézbesítéshez.

Jace szidja, hogy húsz percre van a munkahelyétől, de tudom, hogy imádja a dombon lévő farmházat, amit Oliviával nem sokkal Clover születése előtt vásároltak.

Ez egy édes darab föld, az egyik oldalon egy forrásból táplálkozó patak folyik keresztül, rengeteg erdővel, ahol a gyerekek szaladgálhatnak és felfedezhetik, és gyönyörű kilátás nyílik a Happy Cat körüli lágy dombokra.

Olyan hely, amilyet én is szeretnék egy nap – közel a családhoz és a barátokhoz, de eléggé elszigetelten ahhoz, hogy senki ne hallja meg, ahogy Noelle a nevemet kiabálja, amikor elélvez.

–  Bassza meg! – motyogom, miközben benyomulok, és felkapcsolom a villanyt.

Mert Noelle már most is a jövőbeli fantáziáim szerves része.

És mert a kezemben lévő boríték fontos.

A Quantico-i tengerészgyalogság parancsnokságától jött.

Gyorsan felveszem, feltépem a pecsétet, és egyetlen papírlapot húzok ki. A tengerészgyalogosok a rövid, hatékony kommunikáció hívei, és mostanra nem mintha sok utasításra lenne szükségem ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell követni a parancsokat. A levélben az áll, hogy kiválasztottak a márciusban kezdődő dél-koreai különleges kiküldetésre. Fel kell készülnöm, hogy két héttel előtte jelentkezzek a virginiai kiképzésre, és addig is rendezzem a dolgaimat, és készüljek fel a kihajózásra.

A szívem tiltakozóan dobog, de nem veszek róla tudomást.

A személyes preferenciáim nem számítanak bele ebbe az egyenletbe. Elköteleztem magam, hogy hazámat a szolgáljam, és oda megyek, ahová küldenek, amikor azt mondják, hogy menjek oda.

És nem mintha lenne valami nyomós okom arra, hogy Happy Catben maradjak. Élveztem, hogy közelebb lehetek a családomhoz, de évente többször is találkozom velük, és itt fognak várni rám, amikor készen állok a nyugdíjba vonulásra, és arra, hogy eldöntsem, mi lesz a következő lépésem.

És Noelle...

Nos, az időzítésnek pont jónak kell lennie. Valentin-napig élvezzük egymást, én pedig néhány nappal később indulok Quanticóba. Tökéletes.

De nem tökéletes. Olyan érzésem van tőle, mintha aszalt szilvát ettem volna vacsorára. Aszalt szilva és ecet, csípős szósszal.

Istenem, olyan mélyen benne vagyok.

Ledobom a levelet a sarokban álló antik íróasztalra, és hátat fordítok neki. Normális esetben felemelném a telefont, és SMS-t írnék a tengerészgyalogos haverjaimnak, hogy megnézzem, nem állomásozik-e valamelyik csapattársam éppen ott, Dél-Koreában, vagy nem tart-e oda tavasszal. De ma este egyenesen a zuhany alá megyek, majd az ágyba bújok.

Jó lesz újra látni a barátaimat, de a szép nem fogható ahhoz a mindent elsöprő félelmetes érzéshez, amit a Noelle-lel való együttlét jelent. Még egy őrülten lassú futás, amit több órás fárasztó takarítás követett, is szórakoztató volt.

Mert vele voltam.

A barátnőmmel.

De ő nem az én csajom, ezt a tényt újra és újra elismétlem, miközben álomba merülök, emlékeztetve magam, hogy mi csak barátok vagyunk, egy átmeneti helyzet. Rá fogom kényszeríteni a makacs agyamat, hogy elfogadja a valóságot, és a valóság az, hogy nem kellene örökké együtt lennünk.

Ehelyett a tudatalattim felajánl néhány obszcén módon mocskos álmot, amelyekben Noelle semmi másban nem szerepel, csak egy nagy piros masnival a mellkasára tekerve, és arra vár, hogy kicsomagoljam őt egy csillogó karácsonyfa alatt.

Noelle felveri a borsmentás cukormázat, amit ígért nekem, és könyörög, hogy nyalogassam le a feszes rózsaszín mellbimbóiról.

Noelle egy csókkal ébresztett, és azt suttogta, hogy ő is szeret engem.

Hogy nem akarja, hogy elmenjek.

Hogy eljön velem Dél-Koreába vagy Külső-Mongóliába vagy a Holdra, ha ez kell ahhoz, hogy együtt maradjunk.

Istenem, bárcsak így lenne. Annyira akarom, hogy felébredek és kívánom.

De aztán elfelejtem az egészet, és megyek dolgozni, mert egy tengerészgyalogos ezt teszi. És ez a tengerészgyalogos nem akar a lehetetlen jövőn rágódni, a jelen minden másodpercét ki akarja élvezni, amíg el nem jön az ideje, hogy Happy Catet és Noelle-t a visszapillantó tükörből lássam.

TIZENKILENC

 

Az O’Dell testérek üzenetváltásából

 

Fordította: SkyBright

 

Clint: Figyelem! Mivel Blake fogta magát és megnősült, és nem lesz a partnerem a Hóember építő versenyen, idén Noelle-t hozom magammal. Gondoltam, jól jönne neki egy jó kis szórakozás. Ne legyetek hülyék, és ne hozzátok kellemetlen helyzetbe.

Jace: Fizessetek, balekok.

Ryan: A FRANCBA. *mérges emoji* Cassie azt mondta, hogy semmi sem történt.

Blake: Ha! Idióta. Hülye húzás arra fogadni, hogy Clint egy nővel szerez pontot.

Jace: Te is, te idióta. Emlékszel? Aznap este, amikor Hope besétált a Vaddisznóbaabban a farmerben, és nem tudtad levenni a szemed a fenekéről.

Ryan: A tesónak igaza van. Jace-nek is tartozol száz dolcsival.

Blake: MI A FENE? Most komolyan? Ez csalás, seggfejek. *középső ujj emoji* * süni emoji* *fingó emoji*

Jace: Hűha. Jace. Ne MERÉSZELD azt mondani, hogy a sünim fingik.

Clint: Mit szóltok ahhoz, hogy NEM FOGADTOK EGY NŐ BECSÜLETÉRE? *mérges emoji*

Ryan: Nyugi, Clint Norris. Nem Noelle becsületére fogadunk. Hanem a rossz ízlésére.

Blake: *mém egy ilyen felirattal, CLINT-nek NINCSEN ÍZLÉSE,AZ ÍZLÉSNEK VAN CLINT O'DELL-je*.

Jace: Blake? Nem hiszem, hogy érted ezt a mém dolgot...

Ryan: Egyáltalán nem. Ez furcsán bók volt. Azt hiszem. Vagy legalábbis nem sértő, ahogyan te akartad.

Clint: Semmi sincs köztem és Noelle között. Csak barátok vagyunk.

Jace: Barátok, akik dugnak.

Blake: *padlizsán emoji* *barack emoji*

Ryan: Igen. Maradj az emojiknál. Az emoji játékod sokkal erősebb.

Jace: Az emoji játékod hátborzongató. Visszatérhetnénk arra, hogy mikor fizettek?

Clint: Elfelejtettétek azt a részt, amikor mondtam, hogy Noelle és köztem semmi sincs? Mi csak barátok vagyunk.

Jace:Ez már volt, és hazudtál arról is. Nem hiszek neked.

Ryan: Én hiszek neki.

Jace: Ha nem lenne száz dolcsija arra, hogy NEM dugja meg Noelle-t, akkor is hinnél neki?

Ryan: Igen. Oké, rendben. Nem. Hallottam, hogy tegnap este "kocogni" mentek.

Blake: Soha többé ne használd a "kocogást" célzásként. Plusz, *mém ClintrőlCLINT O'DELL NEM KOCOG. A KOCOGÁS CLINT O'DELL-ez*felirattal.

Jace: És még egyszer. HAGYD ABBA A MÉMEKET. Mit jelent ez egyáltalán? Hogy elrabolhatja egy kocogó?

Ryan: Ugyan már, srácok. Tudjátok, hogy Clint és Noelle nem kocogtak. Elmentek *kalapács emoji*

Clint: Emlékeztek a 22. születésnapomra?

Blake: A pokolba is, igen. Amikor a farokpiercinges srácnak a karika beragadt a piszoárba, és a tűzoltóságnak kellett a segítségére sietnie?

Jace: Állj! Még mindig rémálmaim vannak ettől a szarságtól.

Ryan: Egyetértek. Nem beszélünk erről.

Clint: Ha ma este kellemetlen helyzetbe hozod Noelle-t, akkor újra átéljük.

Blake: Fizetek, Ryan. Clint, teljesen megértem. Te és Noelle most nem, soha nem is voltatok, és soha nem is fogjátok csinálni a vízszintes *mango emoji*

Jace: TANGO. TANGO, nem MANGO. Jézusom. Még egy emojit sem tudsz helyesen használni. Mi a fene... Most éppen leszopnak, ugye?

Blake: Ha leszopnának, akkor nem beszélgetnék veletek, hülyegyerekek. És egy ijesztő tengerészgyalogossal.

Clint: Ryan? Jace? Megegyeztünk?

Ryan: Nagyon kedves tőled, hogy üdvözölsz egy szomszédot – akit NEM láttál meztelenül – Happy Catben, minden hátsó szándék nélkül.

Jace: Hé, én csapos vagyok, a megélhetésemért titkolózom.

Clint: Olivia elől?

Jace:Ha! Aligha. De nem kell elmondanom neki dolgokat, haver. Ő csak tudja. De ő is egy angyal, aki a légynek sem ártana. Szóval, ha arra célozgatsz, hogy a feleségem kellemetlen helyzetbe hozná Noelle-t, akkor hashajtót kell tennem a következő italba, amit felszolgálok neked.

Ryan: Igen, mert robbanékony hasmenéssel felfegyverkezve nem végződne rosszul mindannyiunk számára.

Clint: Szóval mindannyian megértitek, hogy Noelle és én CSAK BARÁTOK VAGYUNK?

Ryan: Soha nem gondoltam másképp.

Jace: Értem, te kis púp a hátamon.

Clint: Jó. Este találkozunk, ha rendben van a modorotok.

Jace: Meglesz, kis tesó.

Blake: Mintha mi nem lennénk illedelmesek.

Ryan: Amit mondtak. Mennem kell. Itt a hógép. Este találkozunk! És hozzátok a hóemberes játékotokat. EZ NAGYON JÓ LESZ.