7.-8. Fejezet

 

HÉT

 

Noelle

 

Fordította: Mandy

 

Másnap reggel még mindig nem találok magyarázatot arra, hogy került a receptes dobozom a tűzhely tetejére, vagy hogy kapcsolt bealatta az égő, de úgy döntöttem, hogy nincs több whiskey a tojáslikőrömbe. És különös figyelmet fordítok a mai sütemények hozzávalóinak az előkészítésére.

Karácsonyi sütik.

– Remélem, nem bántottalak meg a beköltözésemmel – mondom a csendnek, miközben a konyhában sürgök-forgok a kora hajnali fényben, bekapcsolom a sütőt, és felsorakoztatom a mérőpoharakat. Igazából nem hiszek a szellemekben, de az biztos nem árt, ha hangsúlyozom, hogy nem akartam bántani senkit, arra az esetre, ha a szellemek hallanának.

– Keményen próbálkozom, hogy ezt az ünnepi szezont újrakezdésként használjam, jókedvet és boldogságot terjesztve. Remélem, hogy a zene és a sütés illata téged is boldoggá tesz. – Megállok. – Már úgy értem, ha érzel illatokat. De gondolom, ha hallasz, akkor szagolni is tudsz. Nem? Vagy legalábbis emlékszel rá, milyen volt szagolni?

Nem érkezik válasz, úgyhogy bekapcsolom a karácsonyi zenét – ezúttal halkan –, és elkezdek dolgozni.

Úgy érzem, van egy halvány ötletem, hol romlott el tegnap, és ma ezt helyre akarom hozni. Kekszek általában nincsenek az étlapomon – a Téri Tészta a város másik péksége, ők sütnek kekszeket és fánkokat már ezer éve.

Betolakodtam a területükre, és az univerzum közbelépett, hogy emlékeztessen rá, egy új helyen nem szerezhetek barátokat, ha olyasmibe ütöm az orrom, amibe nem kéne.

Továbbá, sokkal jobban szeretem a muffinos sütiket, mint a kekszeket.

Úgyhogy ma karácsonyi muffinokat fogok készíteni. Néhányat rénszarvas aganccsal. Meg karácsonyfákkal. És manófülekkel. És harangokkal.

A sütik díszítése életem egyik legnagyobb öröme. A fotózás után, persze, bár a képek meg én most épp szünetelünk. A cukor meg én viszont örökké együtt leszünk.

Elmerülök a pepecselésben, magamban dúdolgatok, és zöld magyalleveleket kanyarintok egy süti tetejére, amikor valami puha végigsimít a lábamon.

Ugrok egyet, és egy homályos paca száguld villámgyorsan a konyhából a bolt elé.

– Hé! – szólok utána.

Kalapál a szívem. A szám kiszárad. A díszítő tasakom leesik. És egy hűvös szellő borzolja végig a konyhát.

– Helló? – szólok újra, de ezúttal ez csak egy suttogás. Lassan megfordulok, a szőr feláll a hátamon.

Az utcára néző ajtó nyitva van. Most már kezdem gyanítani, hogy van valami teremtmény a pékségemben.

Egy egér? Egy mormota? Egy pihés kisliba?

Egy szellem?

Csapkodás hallatszik az utcáról.

Sikítok, és megragadom a legközelebbi tompa tárgyat, ami még ragadós is, mivel egy sütit fogok meg. De talán megvakíthatok valakit úgy, hogy bevonom cukormázzal a szemgolyóit. Feltartom magasra, miközben forgolódok. – Ki van ott?

Cassie tűnik fel a nyitott ajtóban.

– Szia. Jól vagy?

Összehúzza a szemöldökét, mikor látja a kétségtelenül rémült arckifejezésemet és a süti-fegyvert.

– Jaj, ne. Olivia megijesztett tegnap este? Nem gondolta komolyan. Még ha látott is egy szellemet, ez egy barátságos szellem lehet. Olivia szó szerint a világegyetem legkedvesebb teremtménye, és úgy hiszi, hogy kozmikusan mindannyian össze vagyunk kötve. Hogy azok a szellemek és lelkek meg aurák a közös életerőnk természetes kiterjesztései meg ilyesmik.

Lassan leengedem a sütit.

– Szia. Nem, minden oké. Jól vagyok. Apám tengerészgyalogos volt. Nem ijedek meg olyan könnyen.– És olyan hazudós is vagyok. – Mizu?

Mosolyog, de egy kicsi bűntudat van a mosolyában.

– Én, ööö… egy sütit szerettem volna – suttogja. – Tudom, hogy még nem vagy nyitva, de már hajnali négy óta fent vagyok, és friss cukormázra áhítozom és…

– Ó, persze. Kérlek. Gyere be.

– Nem, mintha tényleg bele is férne bármi a pocakomba, mivel ez a kis fickó az összes belső szervemet összenyomja, de olyan erős a vágy.

Bekacsázik, először a hasa, rövid ujjú kismama pólóban és leggingsben. Lefagyna a hátsó felem, ha egy háztömbnél többet sétálnék most odakint, pedig még nem is ment a hőmérséklet öt fok alá.

– Milyet szeretnél? – mutatok a mögöttem lévő frissen sült sütikkel majdnem teli ládára és polcokra. – Csokisat? Csokis-mentásat? Csokis-málnásat? Csokis-meggyeset? Vaníliásat? Mézeskalácsosat? Fahéjas kekszet?

– Csináltál fahéjas kekszet?

Bólintok.

– Az csodálatosan hangzik – tapsikol.

Leveszek a polcról egy fahéjas-cukros kekszet, amit sima kacskaringós cukormáz díszít, és felé nyújtom.

– Egy istennő vagy – mondja mélyen beleszimatolva a sütibe. – Mennyivel jövök?

– Ö... egy szívességgel?

Kiszalad a számon, mielőtt időm lenne átgondolni. De mikor a kék szemei felcsillannak a szemüvege mögött, úgy érzem, hogy inkább én teszek neki szívességet.

– Igen! Ó, te jó ég, igen. Naná. Bármit – feleli. – Gyakorlatilag úgy kényszerítettek a szülési szabadságra, és már érzem, hogy az unalom felemészt mindent körülöttem. Ryan eldugta a számítógépemet is, mert szerinte nincs szükségem a munka miatti stresszre, amikor már két centire ki vagyok tágulva, de még három hetem van hátra. Hacsak nem gyakorlatilag már teljes idős vagyok, és már annyira elegem van a terhességből, hogy én… — Nevetve hagyja abba, és megrázza a fejét. – Bocsi. Terhes agymenés. Mit tehetek érted?

Hülyén fog hangzani, de meg kell kérdeznem. Megnyugtatna a tudat, hogy nem kell semmit belelátnom az elmúlt néhány napba.

– Csak azt akartam tudni, hogy Clint mindig ilyen… figyelmes a városba érkező új emberekkel?

Beharapja az ajkát, és az az éhes tekintet újra megfeszíti a vonásait. Láthatóan a pletyka is majdnem olyan csábító, mint egy friss sütemény.

– Hát, Clint az elmúlt hat év nagy részében a tengerentúlon állomásozott, és én nem ismertem őt túl jól kiskorunkban, mivel ő fiatalabb, mint a nővérem és én. De még soha nem láttam úgy ragyogni, mint tegnap este veled. Nem tudtam, hogy a szemei szó szerint lézersugarakat tudnak kilőni. Mármint a boldog, ragyogó fajta lézereket – liheg. – Habár tudhattam volna, azt hiszem, mióta ő a superman, ha hihetünk a mémeknek. Láttad már őket?

Megköszörülöm a torkomat.

– Igen. Viccesek.

– Nagyon viccesek. És ő is ilyen. Már ha hozzászoksz a nagyobb dolgokhoz az életben.

– Nem bánom a nagyobb dolgokat. Kedvelem őt. Olyan valakinek tűnik, hogy szerencsés lehet, aki a barátjának hívhatja. – Csak egy barát.

Összehúzza a szemeit.

– Most lehet őrültnek nézel, de én nem hiszem, hogy pusztán barátságra gondol veled kapcsolatban, Noelle. A hangja, mikor Cukorfalatnak hív, úgy hangzik…

– Édesnek? – ajánlom fel.

– Szexinek – vág vissza, amitől elpirulok. – Mintha le akarná nyalni az összes cukormázat a fejedről, és élvezni a sütidet az utolsó morzsáig.

Szégyenlősen felnevetek – mert én is hasonló dolgokat tennék a tüzes hősök őrült óriásával, aki valami okból rám vetette a szemét –, de Cassie épp most vallotta be, hogy nem ismeri őt túl jól, szóval hogy lehet mégis biztos benne, hogy kedvel engem?

És ha mégis kedvel, számít valamit?

Nem, nem számít.

Mert az a fincsi tengerészgyalogos nem szerepel szerény személyed étlapján.

– Clint nagyszerű – mondom –, de te is mondtad. Sokkal fiatalabb nálunk.

– Hány éves vagy?– kérdezi fejcsóválva.

– Harmincegy.

– Az nem lehet! – rácsap gyengéden a karomra, mielőtt megismétli. – Komolyan, az nem lehet. Huszonegynek nézel ki. Talán. Épphogy. Megkérnélek, hogy mutasd meg a személyidet, de az durva lenne, és még ha terhes is vagyok, de még tudom, hol van a határ.

– A kicsi és sovány életmód veszélye – vigyorgok. – Múltkor, mikor behajtottam az autós kiszolgálóba, a pénztáros megkérdezte, anyám tudja-e, hogy elloptam a kocsiját. De érzem minden egyes évemet. Már nem vagyok gyerek. És már nem azokat a dolgokat keresem, amiket a húszas éveim elején, úgyhogy... – egy vállrándítással elhallgatok. – A huszonnégy éves még fiatal, különösen, ha pasi.

– De Clint nem egy átlagos pasi – mondja Cassie. – Sok mindenen ment keresztül.

– Igen. Az én apám is tengerészgyalogos volt. Jól ismerem a kiképzést.

Azt nem említem meg, hogy tengerészgyalogossal való randizás nem szerepel a bakancslistámon. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem támogatom azokat az embereket, akik az életüket kockáztatják a hazánkért – mert igenis támogatom.

Piros, fehér és kék a vérem.

De első kézből láttam azt is, hogy milyen nehéz működtetni egy házasságot, ha néhány évente áthelyeznek. Vagy bevetésre küldenek, ahol hónapokig esélyed sincs átölelni a másik feledet. Láttam babákat születni, akik nem látták az apukájukat fél évig, vagy még tovább, aztán láttam összetört férfiakat hazatérni, akik próbáltak beilleszkedni egy világba – és egy családba –, ami nélkülük lépett tovább.

Láttam a félrelépéseket, a hazudozásokat és az elhagyásokat is, amik akkor történtek, mikor a félrelépések kiderültek, vagy amikor a katonatársi élet túl sok lett.

Nem láttam az anyámat nyolcéves korom óta. Könyörgött apámnak, hogy lépjen ki a tengerészettől, de amikor ő ezt elutasította, anyám elhagyta őt. És engem is, pedig nekem nem volt választásom függetlenül attól, hogy apám a Hadtestnél marad-e vagy sem.

Karácsony reggelén kisétált, adott egy puszit a fejemre kifele menet az ajtónál, és megígérte, hogy egy másodperc alatt visszajön – csak hoz néhány dolgot az üzletből.

De karácsonykor nem volt nyitva az üzlet.

Túl fiatal voltam, hogy tudjam és persze, túlságosan naiv, hogy elhiggyem, örökre elment. Évekbe telt – sok, sok évbe –, hogy végleg feladjam a reményt, hogy egy karácsonyi vagy szülinapi lap tűnik fel a postaládában az anyámtól.

És bár tudom, hogy én soha nem tudnám elhagyni a családomat – nem számít, milyen nehéz dolgok jönnének –, nem akarom egyedül felnevelni a gyerekeimet. Nem akarok egy olyan férjet, aki fél világgal arrébb van. Olyan társat akarok, aki mellettem marad, vagy magával visz, hogy én maradhassak mellette. És bár Clint egyelőre itthon van, élvezi a családi és a kisvárosi életet, de tudom, milyen gyorsan megváltozhat ez. Jönne egy új parancs és menne.

– És nem csak arról van szó, hogy a haditengerészet Clintet bölccsé tette az évek alatt – folytatja Cassie, hátradőlve az előkészítő asztalnak, és elgondolkodva simogatja óriási hasát. – De ha valaha is elmondod neki, hogy bölcsnek neveztem őt, le fogom tagadni. De azt komolyan mondtam, hogy belecsapott a villám kiskorában.

– Tényleg? – elkerekednek a szemeim.

– Igen. Ryan találta meg kiütve a szüleik birtokán. Szegény Ryan – azt hitte, hogy a kisöccse meghalt. Ez nem olyasmi, amit az ember valaha is el tud felejteni. De Clint csak aludt a fejfájás miatt. Amikor felébredt, jól volt, eltekintve a fehér kis hajcsomótól a feje tetején, és attól, hogy hajlamosabb volt még utálatosabbnak lenni, mint azelőtt volt, ami láthatóan imponáló.

Nem tehetek róla, nevetnem kell.

– A családjának muszáj cukkolnia őt, mert erre való a család, nem? De ő igazából nagyon elbűvölő. Legalábbis azt hiszem, hogy az. És Hope imádja őt, Olivia pedig azt mondja, hogy neki van a legjobb aurája azok közül, akikkel valaha is találkozott, és nem közvetlen vérrokona vagy családtagja.

Cassie folytatja, és halkan felnyögve összerándul, mikor a pocakja elkezd láthatóan mozogni egyik oldalról a másikra.

– Mi történik? – nyúlok gyorsan a telefonomért, hogy hívjam a 911-et. – Jól vagy? Szükséged van orvosra?

– Nem, jól vagyok – nevet fel. – Ez csak a cukor miatt van. Ez a kis fickó izgatott lesz, ha édességet eszem. Őrülten rugdalózik – Kinyújtja a kezét. – Akarod érezni?

– Persze.

Az ujjaimat tétován az övére helyezem, aztán a tenyeremet a hasához vezeti, ahol úgy tűnik, mintha belülről egy kis öszvér rúgná őt szét darabokra.

De ez nem egy öszvér, persze.

Ez egy baba. És édes kicsi lélek, aki bármelyik nap csatlakozhat hozzánk. Valami furcsán csípi a szememet, és nagyot kell nyelnem, mikor a tenyerem alatt érzek odadörgölőzni egy könyököt, lábat vagy térdet.

– Boldog karácsonyt, baba – suttogom. – Próbálj meg karácsony este megszületni, jó? Akkor egyszerre lehet a szülinapunk.

Cassie vidáman szólal meg.

– Ó, te szegény pára. Szörnyű volt, mi? Felnőni úgy, hogy karácsonykor van a szülinapod? Elfeledkeztek róla a karácsonyi felfordulásban?

– Hát, nem mindig volt a kedvencem. De apám mindent megtett, hogy különleges estévé tegye, és már egyáltalán nem is bánom. Valahol jó is, hogy igazából dupla okom van ünnepelni.

Legalábbis évek óta ezt mondom az embereknek. De idén tényleg valóra váltom.

– Akkor ma este el kell jönnöd velem Hope-ékhoz. Beöltöztetjük az állatokat, és képeket készítünk a menhely InstaChat oldalára. Biztos vicces lesz és ünnepélyes.

– Ó, nem akarnék odatolakodni.

– Tolakodni? Soha. Happy Cat-ben minden arról szól, hogy megosszuk a mókát. – Eltolja magát az asztaltól. – Hat körül felveszlek. Először eszünk valami főtt kaját, hogy feltankoljuk a kreatív részeinket, aztán irány az istálló jelmezekkel és kamerákkal.

– Rendben. Nagyszerűen hangzik. Én majd viszek desszertet.

Egy csajos este. Milyen jó ötlet.

Hiányoznak a közeli barátok, és ez kiváló alkalom lenne, hogy elkerüljem, hogy még mélyebbre süllyedjek ezzel a bizonyos káprázatos, könnyen-elalélok-tőle fickóval, akit határozottan a barátság zónában akarok tartani.

– Tökéletes! – Cassie-nek fülig ér szája, míg az ajtó felé kacsázik. – De ne mondd el Hope-nak, hogy ma reggel már ettem egy sütit, különben nem fogja hagyni, hogy este egyek még egyet.

Felnevetek, és a felfelé mutató hüvelykujjamat tartom felé.

– Túl van tárgyalva.

Figyelmeztetőn mozgatja az ujját felém.

– Akkor hamarosan találkozunk. És gondold át, amit mondtam Clintről, hogy a korához képest érett az esztelenkedései ellenére, és hogy megpróbálhatnál vele randizni.

– Ezeket sosem mondtad.

Megáll az ajtóban, huncutság csillog a szemeiben.

– Ó, tényleg. De komolyan mondtam. Úgyhogy gondold át. Nem mintha túl sok harmincas szingli férfi lenne ebben a városban. Lehet, hogy valaki fiatalabbal kell randiznod, hogy megtaláld azt, aki tisztességes és független.

És Clint annyival több ennél.

Mindketten tudjuk.

Nem is szükséges kimondani.

De azért én mégis kimondom.

– Clint O’Dell nem próbál tökéletes lenni, a tökéletesség próbál Clint O’Dell lenni?

Felnevet.

– Ez a beszéd!

– De egyetlen férfi sem tökéletes igazán.

– Nem azok, de neked nem is kell tökéletes férfi. Csak egy olyan, aki számodra tökéletes.

Próbálok rezzenéstelen maradni. Nincs igazán érzékem ahhoz, hogy kiválasszam magamnak a tökéleteset.

– Nem hiszem, hogy Clint lenne az a srác a számomra. Kedves és vonzó, csak mi nem illünk egymáshoz.

– Lehet, hogy igazad van. De… lehet, hogy nincs. De bárhogy is, mi bajod lehet, ha nyitott maradsz arra, hogy történjen valami? – Megvonja a vállát. – Gondold át. Meg fogod látni, hogy igazam van. Az ilyen terhes nőknek, mint én, mindig igazuk van. Az emberek vagy egyetértenek velünk, vagy rájuk ülünk, míg meg nem változtatják a véleményüket.

– Este találkozunk – nevetek.

– Este – ismétli meg, aztán eltűnik a kis utcán. Egy pillanattal később hallom, hogy egy autó beindul, és rájövök, hogy egész a hátsó ajtóig fel kellett járnia, hogy levadássza a sütijét.

Az én sütimet, amikor vehetett volna fánkot vagy bármennyi tésztás finomságot a Téri Tésztától.

Nem tudom, hogy csak bókolni akart-e nekem és a sütijeimnek, hogy minket választott, de ennek ellenére melegség növekszik a mellkasomban.

Melegség, ami azonnal kialszik, ahogy visszagondolok a beszélgetésünkre Clintről.

Cassie imádja a sógorát. Ha elcseszem vele a dolgokat – ahogy eddig minden pasival elcsesztem, kivétel nélkül, még akkor is, mikor keményen próbáltam jó partner lenni –, valószínűleg Cassie utána már nem kedvelne engem ennyire. Pedig tényleg jó lenne néhány barátnőt szerezni itt a városban. Annyira el voltam foglalva, hogy beindítsam az üzletet, és ápoljam az összetört szívemet, hogy nem maradt sok időm társasági életre.

Mert nem szakítottál időt rá, ellenkezik egy belső hang. Ha van időd újra nézni a Szívek szállodájának minden évadát, akkor van időd kimozdulni is, és szerezni magadnak néhány okos, vicces, villámnyelvű barátot.

A hangnak igaza van.

Mielőtt tovább tudnék tűnődni rajta, a korábbi szürke csík újra áthúz a termen. Csak ezúttal a füstszínű gomolyag a mennyezeten suhan át, nem a padlón, és mire megfordulok, hogy szembenézzek vele, a kísértet már el is illant.

Csiribá. Eltűnt.

Csak a szemeim szórakoznak velem, mondom magamnak. Ez nem egy szellem. Ez csak hallucináció a túl sok stressztől, és múlt éjjel sem aludtam túl jól.

De akkor is…

A szívem megpróbál nyúlcipőt húzni, és kirohanni a mellkasomból.

– Rendben vagyunk, ígérem.– Remeg a hangom, ami nem túl megnyugtató. Úgy próbálom lenyugtatni, hogy folyamatosan beszélek egy remélhetőleg-nem-szellemhez.– Ma este elmegyek szórakozni, úgyhogy nem fogok itt lógni és egyfolytában sütni, ahelyett, hogy hazamennék, mint egy normális ember. Szóval lesz egy kis időd egyedül, ha erre vágynál. Néha én is szeretek egyedül lenni. Te nem? – Várok a válaszra, de azonnal nevetségesnek érzem magam miatta.

A szellemek nem beszélnek.

És nincsenek is olyanok, hogy szellemek.

Valószínűleg beleőrülök a munkahelyi és a hétköznapi stresszbe, na és a bűnösség bizonyosságába, hogy egyes egyedül én vagyok felelős a tegnap esti Nagy Nyugdíjas Éneklős Tülkölős Tragédiáért.

– Ha már a tülkölésekről beszélek – motyogok, és visszakanyarodok a kamrámhoz. Újra leellenőrzöm a hozzávalókat, amiket a mézeskalács figurákhoz használok, de úgy tűnik, minden rendben van. Minden, eltekintve a lisztporos ujjlenyomatoktól a kamra ajtó belsején.

Poros, ember méretű ujjlenyomatok, amik esküszöm nem voltak itt korábban. Vagy igen?

Úgy néz ki, hogy a szellemem egy pasi.

Vagy ez, vagy valaki volt a pékségemben, és turkált a holmijaim között.

Az őrültségemet bizonyítja, ha a zsigereim inkább a szellemre szavaznak?

Megrázom a fejem. Kezd nevetségessé válni.

Nincsenek olyanok, hogy szellemek. Tegnap este volt itt vagy egy tucat tűzoltó, és annyi mindent kellett kitakarítanom, hogy valószínűleg kihagytam ezeket a nyomokat.

Mégis… hívjam fel a serifet?

És mit mondanék pontosan? Halló, találtam néhány poros ujjlenyomatot, ami lehet egy szellemé vagy valamelyik tűzoltóé, de lehet, hogy olyasvalakié, aki szabotálni akarja a pékségemet?

– Azt hinnék, hogy elment az eszem – motyogok magamban. A mézeskalács sütijeimtől néhány nyugdíjast a gázok gyötörtek? Hallucinálok egy szellemről? Találtam néhány ujjlenyomatot, amit eddig nem vettem észre?

Na és?

Megvonom a vállam.

– Köszönöm, hogy megosztod velem a helyet – mondom a szellemnek újra, és visszatérek a munkához. De a nap hátralévő részében – mindegy, hogy voltak vevők a boltban vagy sem – nem érzem magam egyedül. És amikor elindulok, hogy találkozzak Cassie-vel hat előtt a járdán, hagyok egy fehér csokis sütit az előkészítő asztalon békeajánlatként – csak a biztonság kedvéért.

De még mindig feszült vagyok, szinte egész nap. Legalábbis, míg Hope-ékhoz nem érek, ahol elhatározom, hogy elrejtem az őrületemet és olyan barát leszek, amilyet én is szeretnék.

NYOLC

 

Clint

 

Fordította: Mandy

 

Imádom a haditengerészetet.

Szeretek haditengerész lenni, és szeretem magát a hadtestet is. Szeretek része lenni valami nálam nagyobbnak, olyan feladatokat elvégezni, aminek kezelésére a katonaság többi szakága nincs felszerelve, és a nap végén azzal a tudattal lepihenni, hogy a vérem, az izzadtságom és a könnyeim jobb hellyé tették a világot.

De a legjobban az embereket szeretem, akikkel az elmúlt hat év szolgálat során találkoztam. Ők a világ legcsodálatosabb, leglojálisabb, legkeményebben dolgozó női és férfijai.

Nem tagadhatom, hogy itt, távol az őrhelyi élet nyüzsgésétől, időről időre hiányoznak a bajtársaim, még akkor is, ha szeretek ennyire közel lenni a családomhoz.

Amikor először neveztek ki erre a toborzó munkára, nem voltam biztos benne, hogy ez az én asztalom. A kihívásokkal teli missziókért élek és a “sosem tudhatod, mi következik” miatti adrenalin löketekért. Hogy használjam a természet adta tehetségemet, hogy segítsek az embereknek.

Nem láttam, hogy tudnék bármit is első kézből elérni, ha nem vagyok kint a terepen, vagy nem gyakorlok arra, hogy terepen lehessek mindennap.

De Georgia állam legjobbjait és legokosabbjait oktatni arról, hogy mit kínálhat nekik a haditengerészet, az egyik leghihetetlenebb élmény volt. Megtiszteltetés és kiváltság, hogy én toborozhatom a jövő tökös tengerészgyalogosait.

És plusz bónuszként jobban megismerhettem a sógornőimet, mint ahogy távolról sikerült volna. Szeretnek engem, természetesen, ami azt jelenti, hogy legalább heti egyszer szól az egyikük, hogy van nála egy kis plusz kaja, és szívesen elhozhatom vacsorára hazafelé menet.

Imádok főzni – a férfiasságom kiterjed a kulináris művészetek teljes uralmára –, de nem utasítom vissza Hope saját készítésű marhatokányát. Valamit csinál a répákkal, beáztatja balzsamba vagy kokainba, vagy ilyesmi. Eddig csak egyszer ettem, de másnap vélhetőleg betörtem a házába, míg ő kint dolgozott az állatokkal, hogy ellopjam a maradékot – és George-ra kentem –, és alig várom, hogy az a tokány újra a pocakomban legyen.

Az étel, haver.

Az a lényeg.

Az utolsó ülésem a Griffin-i állásbörzén annyira elhúzódott, hogy már sötét van, mikor megállok az állatmenhely parkolójában. De a hold fent van, beragyogja Hope házának, a közeli farm karámjainak és istállóinak békés látványát – lágyan csillogó, sokszínű fényekkel díszítve – és a mögötte lévő barnuló téli mezőket és csűrt. Ez egy édes kis földdarabka, és elég közel van Jace birtokához, ahol én lakom Blake régi viskójában, hogy a bátyáim átvághassanak az erdőn egy pókerpartira anélkül, hogy vezetniük kellene.

Ami tökéletes. Több sört ihatnak, mintha a kormány mögé kéne ülniük, és így én is gyorsabban el tudom szedni a pénzüket, mint általában.

Vigyorgok, ahogy felszaladok a házhoz vezető lépcsőn, már várom a következő póker estet és a következő fizetésnapot. Határozott szándékomban áll kigúnyolni Blake-et, hogy mennyi, a borászattal nehezen megkeresett pénzét fogom a zsebembe csúsztatni, de ahogy belépek a konyhába, nem látok senkit.

A konyha elhagyatott, leszámítva egy üzenetet a mikrosütőn és a levegőben terjengő ó-milyen-finom tokány illatát.

Letépem a cetlit az üvegről, háromszor megnyomom a plusz perc gombot a mikrón – kettő túl kevés, négy pedig túl sok, hogy rendesen felmelegítsen egy tányér ételt. Ezt jegyezd le, éld át és szeresd – és olvasd el a rövid üzenetet.

Van még egy kis tokány a Tupperware edényben a hűtőben. Ha el akarod vinni a maradékot, csak nyugodtan. Cassie, Noelle és én az istállóban vagyunk, az állatokról készítünk karácsonyi képeket. Gyere ki köszönni, mielőtt elmész!

Tüstént kihúzom magam, és a testem minden porcikája felélénkül, mint egy kutyának, mikor hallja, hogy a fagyis kocsi felé tart az utcán.

Noelle.

Valószínűleg nem kellene ennyire izgatottnak lennem egy olyan nő láttán, aki a fejébe vette, hogy ellenáll a Zord és Féktelen Bájomnak, de haver, ahogy mosolyog rám… Az a mosoly a tízes skálán huszonhétre ugrasztja az érdeklődés-mutatómat. És van egy olyan érzésem, hogy a mosolya többről szól, minthogy megcsodálja az alkarom pornóját. Nem járhatsz körbe virtuálisan egy ellenállhatatlan csukló-könyök területet, mint amilyen az enyém, anélkül, hogy ne szokjál hozzá a figyelemhez. Fogadhatsz rá, hogy észreveszem – én mindent észreveszek, erre vagyok kiképezve –, de nem hagyom, hogy a fejembe szálljon.

Igen, edzek, mint az állat, de a természet is gyönyörűen formált alkarral áldott meg, és ízléstelen nagyképűnek lenni olyasmire, ami könnyen jön.

Ehelyett inkább nagyképű vagyok a protein sütijeimre.

Azokra, amik miatt korán felkeltem ma reggel, miután álmatlanul feküdtem az ágyban túl sokáig egy bizonyos Cukorfalatra gondolva.

Azokra, amik éppenséggel a kocsimban vannak arra az esetre, ha véletlenül összefutnék Noelle-lel ma este hazafelé – a városon keresztül vezető hosszú úton jöttem, ürügyet keresve, hogy az ő szokásos útvonala felé kerüljek.

Ilyesmit akkor tesz az ember, amikor nagyon kedvel egy bizonyos Cukorfalatot.

Befalom a tokányomat öt perc alatt, ahelyett, hogy élveznék minden egyes lédús kis répát, aztán kiszaladok a kocsimhoz, és kiveszem a kesztyűtartóból a sütiket. Elrejtem őket a kabátom zsebébe, felügetek az ösvényen az istállóhoz, a karácsonyi dalok hangja és női nevetések felé, amik visszhangzanak a hideg estében.

Ez a világ egyik legjobb hangja.

Elég sok időt töltöttem háború sújtotta területekről jött nők és gyermekek segítésével, hogy hálás tudjak lenni minden kis kacagásért.

Ahogy belépek az istálló ütött-kopott ajtaján, ott találom Cassie-t, Hope-ot és Noelle-t, ahogy mindannyian hasukat fogják a nevetéstől egy vastag arany nyakláncot viselő rénszarvas társaságában, a szívem majd kiugrik a mellkasomból. El akarom mondani nekik, mennyire örülök annak, hogy biztonságban vannak és boldogok egy olyan országban, ahol az összes problémánk ellenére a legtöbbünk elég szerencsés, hogy úgy bújhasson ágyba, tudja, biztonságban vagyunk az olyan erőszakos dolgoktól, amik a világ annyi részén pusztítanak.

Ehelyett átszelek a poros padlón, mint egy nindzsa, felkapok egy manó sapkát egy rakás kellék mellől a kartondobozból, és becsusszanok a következő fényképre, pózolva a rénszarvas barátom mellett.

– Igen! Tökéletes! – sikít Cassie, amikor Hope felkiált. – Nem! A mikulássapkát, neked a mikulássapka kell.

És újabb nevetéshullámban törnek ki, amikor a rénszarvas felém fordul, és elkezdi nyalogatni az arcomat, mintha nem tudna betelni az O’Dell illatommal.

– Úgy tűnik, az összes hölgy szeret téged – kuncog Cassie, miközben arrébb lép, és kivesz egy mikulássapkát a doboz mélyéről.

– Kivéve, hogy Don Juan fiú.– Hope elveszi Cassie-től a sapkát, és felém dobja.

– Sapkát fel, Mr. Mém. Mindjárt nagyon boldoggá tesszük a város InstaChat oldalát.

Vetek egy pillantást Noelle felé, ahogy felveszem a sapkát – annyi időre kibújok Don Juan lelkes nyelve elől, hogy Cassie felé hajítsam a manósapkát –, de csendben van. És sápadt.

Úgy tűnik, kevésbé élvezi az ünnepséget, mint mielőtt berobbantam a buliba…

Hú. Talán nem az összes hölgy szeret engem?

De mielőtt aggódni kezdenék, hogy az ösztöneim rossz irányba vezettek Cukorfalattal kapcsolatban, elmosolyodik és megszólal.

– Tudom, hogy tehetnénk őket még boldogabbá.

Találkozik a tekintetünk, és a meleg, szénaillatú levegő hirtelen megtelik valamivel, ami eddig nem volt itt.

– Azt hiszem, Mr. Mémnek le kellene vetni a pólóját.

Drámaian leejtem az állam, és az egyik kezemet a mellkasomra nyomom.

– Tárgyiasítasz engem, Cukorfalat?

– Csak próbálom megadni az embereknek, amire vágynak, kisfiú.

Bármi is történt vele egy perccel ezelőtt, gyorsan eltűnik, és felváltják a csillogó szemek és egy mosoly, ami másodpercről másodpercre válik egyre természetesebbé.

– Hacsak nem vagy szégyenlős. Akkor teljesen rendben van, hogy magadon hagyod a pólót.

A kabátom már lent van, és az alatta lévő szűk fekete póló a porban csattan, még mielőtt befejezné a mondatát.

– Rendben, szexi mikulás! – nevet Hope.

Cassie elismeréseként nevetve tapsol.

Hízelgő, de tényleg nem érdekel, mit gondolnak a sógornőim a mellkasomról. Ők akkor is szeretnének, ha aputestem lenne, és akkora jóllakott-napközis hasam, amitől évek óta nem láthatnám a varázscerkámat.

A figyelmemet csak Cukorfalatra szegezem, és ő nem okoz csalódást.

A szemei először lesiklanak az övemre, aztán újra fel. Majd élénkpirosra vált az arca. Kis rózsaszín nyelvét kinyújtja, hogy benedvesítse az ajkait, és fogadni mernék a kedvenc mellizmomba – a balba, ha érdekel –, hogy valami más nyalogatásán mereng.

Hogy engem nyalogat.

És így én is erre kezdek gondolni.

Annyira sokat gondolok rá, hogy már-már zavarba hozom magam.

Veszek egy nagy levegőt, és visszakényszerítem a figyelmemet a feladatra – mindent beleadok a modellkedésbe Don Juannal. Hajlongok, csábítóan pislogok, Elvis-stílusban csücsörítem a számat, mire a lányok nevetéssel jutalmaznak, míg Cassie fel nem kiált.

– Nem bírom tovább! Visszamegyek a házba, mielőtt bepisilek.

– Csinálj mentes kávét, ha végeztél – kiált utána Hope. – Szeretnék kávét a desszert mellé.

– Oké. – Cassie felém mutogat az ujjaival. – Csatlakoznod kéne hozzánk, Clint. Noelle rettentő sok sütit hozott. És ha valaki nem segít nekünk megenni őket, végül haza fogom vinni őket, és a túl sok cukor nem tesz jót a babának.

– Nem beszélve George Cooney-ról – teszi hozzá Hope, ahogy Cassie eltűnik az istálló ajtó mögött.

Még lő egy utolsó képet Don Juanról és rólam, ahogy egymáshoz nyomjuk az arcunkat és kacsacsőrt formázunk a szánkkal, aztán visszateszi a kamerát a táskájába.

– Ryan anyukája azt mondta, egész éjjel fent volt a rettenetes pukizások miatt.

Noelle kihúzza magát, lehervad a mosolya, és csípőre teszi a kezét.

– Hát ez megoldódik. Most már biztos, hogy valami baj volt a sütijeimmel. És azt hiszem, van is rá ötletem, hogy mi volt az. – Megrázza a fejét. – Vagy talán ki…. Nem tudom.

A pólómért nyúlok, a védelmező ösztönök fellobbannak.

– Mi történt?

– Ma kétszer is leellenőriztem az összetevőimet, és lisztes ujjlenyomatokat találtam a kamra ajtajának belsején. Nagy ujjlenyomatok, túl szélesek, hogy az enyémek legyenek.

Hope szemöldöke felszökik. – Nahát. Ez durva. Miért nem mondtad el?

Noelle lesüti a szemét. – Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy a szellem volt, és nem akartam, hogy azt higgyétek, megőrültem.

– Soha – biztosítom őt. – Azt gondolod, hogy volt ott valaki tegnap éjjel?

– Talán? – Felemeli a tenyereit, és megvonja a vállát. – Mármint a tűzoltóság mindenhol járt a pékségben, miután felgyulladt a receptes dobozom, lehet, hogy valamelyikük hagyott ott egy ujjlenyomatot, de…

– De Ryan megkérte őket, hogy takarítsanak fel. – A zsigereimben lévő baj-érzékelők csipogást észlelnek a radaron. – És ők mindig jó munkát végeznek Ryannek, még akkor is, ha nem kapnak ingyen egy sütiszeletekkel teli tepsit.

– Elfeledkeztem a sütiszeletekről – ráncolja össze a homlokát. – A tűzoltóknak nem voltak, ööö… gyomorproblémái tegnap éjjel, ugye?

– Cassie nem mondott semmit – mondja Hope. – Pedig ő és Ryan egy csomót beszélnek telefonon, amikor az őrsön van. – Megszorítja Noelle vékony vállait. – És Cassie is jól volt, miután megette reggel a sütiket.

– Megkért, hogy ne mondjam el neked, hogy evett egyet.

– Saját maga mondta el – vigyorog Hope. – Cassie akkor sem tudna titkot tartani, ha az élete múlna rajta. És én sem akarok cukorrendőrt játszani. Ha én is ilyen terhes lennék, elhiheted, én is ott vigasztalódnék, ahol csak lehet.

Noelle határozottan bólint. – Szintén.

Erre furcsa gondolatok újabb hulláma kezd tündérként táncolni a fejemben. Arról, hogy Noelle milyen cuki kis terhes nő lenne. Édes. Szexi. Anyás, ami sokkal szexibb a Fantázia Noelle-en, mint bármelyik sógornőmön volt.

Megrázom a fejem, és mellettem Don Juan is megrázza a sajátját. Tesz egy lépést, mintha újra meg akarná nyalni az arcomat, de gyengéden távol tartom magamtól.

– Bocs, haver. Most gondolkodnom kell. Nincs több időm csókra.

– Ó, mindig van idő csókra.– Hope szája bolondos, friss-házas vigyorra nyúlik. – De csók vagy nem csók, visszavinnéd Dont az istállójába, és adnál neki répa csemegét a nasis vödörből, amíg én összetakarítom a kellékeket? Az utolsó karámban van hátul, a hétalvó fiúk mellett.

A hétalvó fiúk Chewy és Tu-Pac, az alpakák, aki már összebújva szunyókálnak a sarokban.

– Segíthetek neked rendet rakni – ajánlja fel Noelle, és lehajol egy manó kosztümért, de Hope elhessegeti.

– Elmennél inkább Clinttel, és elhoznád azokat a csemegéket Don Juannak? Kicsit félek kettejüket egyedül hagyni. Don egy arany pofa, de a szarvai elég nagyok, hogy kárt okozzanak, ha szerelemre gerjed, amíg Clint elfordul.

Noelle egy aggódó pillantást vet felém.

– Ó, szerintem Clintnek nincs szüksége erősítésre. Meglátogatnám inkább a kiscicákat.

– Ők is alszanak már – feleli Hope.

Mondtam már, hogy imádom a sógornőimet?

– Nekem pedig egyértelműen szükségem van erősítésre – szólalok meg. – Gyere ide, Cukorfalat közlegény. Most vacsora szolgálatban vagy. Fogd azokat a répákat, katona.

– A te répádat fogom meg mindjárt – motyogja felém jövet.

– Megtisztelne engem és a répámat. Bármikor.

Megbotlik, megkapaszkodik, megpördül, és rám szegezi összehúzott szemeit. Felemelem a szabad kezem megadásra, amelyikkel nem Don Juan kantárját fogom.

– Csak vicceltem. Hacsak nem akarod, hogy komolyan mondjam. Mert akkor komolyan gondoltam.

Megrándul az ajka, de nem mosolyodik el, míg hozzá nem teszem.

– Habár őszintén, inkább vagyok egy mini-uborka, mint egy répa.

A győzelem a meglepett nevetése formájában érkezik.

– Rendben. Szóval innen ered a bőséges önbizalmad. Te mini-uborka.

– Megtanultam úrrá lenni a hiányosságaimon – mondom fapofával, ahogy haladunk a karámok felé.

Elgondolkodva hümmög.

– Hát, akkor te egy különleges ember vagy. Tapasztalataim szerint a legtöbb pasinál közvetlen összefüggés van a magabiztossága és a répája mérete között. – Hátrapillant a válla felett, és az arca vörösebb, mint előbb volt. – Bár fogalmam sincs, hogy tértünk erre a témára.

– Megfenyegetted a répámat. A répám pedig rettenthetetlen. Ebből következett a flörtölés.

A vidámság eltűnik finom vonásairól, ahogy kinyitja Don Juan istállójának ajtaját.

– Clint, azt hiszem, beszélnünk kéne.

– Egyetértek. – Bevezetem Don Juant egy kis fenékpaskolgatással. – Ki kell találnunk, hogy ki tört be a pékségedbe. Van egy jó cimborám a megyei serif hivatalnál. Kiküldöm, hogy vegyen lenyomatot mindjárt holnap reggel.

Bólint, de szinte azonnal elkezdi rázni a fejét.

– Köszi, de nem arról kéne beszélnünk. – Felnéz rám, és összerándul. – Le tudnád venni a mikulássapkát? Légyszi.

– Persze, de miért?

Emögött biztos van valami történet. Ezt még az is látná, akinek feleannyi megfigyelőképessége van, mint nekem, hogy hirtelen jobban érdekli, hogy szöszöket szedegessen le a pulcsijáról és a karám reteszét tanulmányozza, ahelyett, hogy rám nézne. De arra mégsem vagyok felkészülve, ami ezután elhagyja a száját.

– Egy kis Mikulás összetörte a szívemet, ellopta a kávésbögrémet, és megölte a rénszarvasos álmaimat.

Leesik az állam, ahogy felfogom a szavait, és még mielőtt visszafoghatnám magam, nevetésben török ki.

Nem kellett volna. Tudom. De mit kéne mondania egy pasinak egy ilyen bejelentésre?

Ennek a nőnek. Olyan, mint egy country dal. Egy igazán vidám, nagyon édes, de egyfajta szomorú country dal, aminek meg akarom tanulni az összes szavát kívülről. Aztán pedig írni neki egy új befejező versszakot.