26.-Epilógusok

 

HUSZONHAT

 

Clint

 

Fordította:Missy

 

Annyira kemény a csajom, hogy csatába indult pusztán egy márvány sodrófával.

Ezt bírom.

Azt is bírom, hogy ellopta a teherautómat, hogy megmentsen engem, és azt is, hogyerősítést hívott egy rénszarvas képében.

Lehet ennél tökéletesebb egy nő?

Miután a seriff felvette a vallomásainkat, és visszakísérte Steph-et az irodájába, kivittem Noelle-t hátul.Olivia elment. Ahogy Hope is. Mindannyian a kórházba siettek,hogy megnézzék Ryant, Cassie-t és a babát.

Meggyőződöm róla, hogy a pékség ajtaja zárva van, aztán a teherautóm felé biccentek. – Menjünk kocsival vagy kocogjunkel a kórházig? Fussunk fel izzadtan, és mutassuk meg ennek a babának, hogy megy ez O'Delléknél?

Megvonom a szemöldököm, de ő az alsó ajkába harap, és olyan komoly, sötét szemekkel tanulmányoz, hogy lehajolok hozzá, és megsimogatom az arcát. – Hé. Jól vagy?

– Láttam a parancsodat– suttogja.

A szívem megáll. Azt hiszem, mondott valamit nekem a lépcsőn lefelé,de a pillanat hevében kiment a fejembőlanélkül, hogy teljesen felfogtam volna.

De most...

Átkozottul jó vagyok abban, hogy a jelennek éljek. Annak tudatában, hogy őtudja, hogy el kell mennem, minden megváltozik.

– Noelle – suttogom, és szörnyen érzem magam, hogy nem én közöltem vele a hírt. – Sajnálom. El akartam...

– Szeretsz engem?– vág közbe. – Tényleg szeretsz? Mert ha igen....

Tudom, hogy mit ajánl fel. A hihetetlen ajándékot, ami ott lebegközöttünk a sűrű csendben, csak arra várva, hogy kinyújtsam a kezem és elvegyem.

Csak most kezdtük el. Csak most szerettünk egymásba. Most tettük meg az elsőlépéseket ezen az úton, de nem számít, mennyire új ez az egész, nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Egy percig sem.

De nem kérhetem tőle, hogy még több áldozatot hozzon ahazájáért.

Az anyja már elhagyta őt.

Gyerekként dadákkal töltötte az időt, amíg az apja szolgált,és felnőttként a saját útját járta, miközben az apja továbbra is elkötelezete magát a hadtest mellett, mert számára az volt az elsődleges.

És most közel vagyok, hogy arra kérjem, szakítsa el újra a gyökereit.

Nem.

Egyszerűen nem.

– Jobban szeretlek, mint a sajttortát – mondom. – És a szendvicseket. És a hosszú futásokat. És a birkózást a testvéreimmel. És hogy megnevettetem azokat, akiket szeretek. – Nagy levegőt veszek. – Ésjobban, mint a tengerészgyalogságot.

Fojtott hang szökik ki a torkából.

– Clint, én...

– Noelle, tudom, hogy azt mondtuk, hogy ez csak átmeneti, de szeretlek. Rád gondolok utoljára, mielőtt elalszom,és elsőként, amikor felébredek. Tudok kávé nélkül élni. Tudok alvás nélkül élni. Tudok élnianélkül, hogy újra mémet csinálnának belőlem. De nélküled nem tudokélni.

A karomba veti magát. Felemelem őt, és a lábait körém kulcsolja. – Én is ugyanígy érzek – mondja –, de attól féltem, hogy megint csak képzelődöm, és...

– Ssh, soha. Kurvára imádlak téged. Az északi sarkig ésvissza. – Szorosabban ölelem. – Még két évem van vissza aszerződésemből, de utána kilépek a tengerészgyalogságtól.

– Micsoda? – húzódik vissza. – Nem. Clint. A tengerészgyalogság a részed, a véredben van.

Az arcába nézek. – Nem kérhetem tőled, hogytovábbi tizennégy évet tölts egy tengerészgyalogossal, aki az egész világot bebarangolja,amíg ki nem tölti a húsz évet. Te már leszolgáltadaz idődet, mint családtag. És neked itt a helyed. Ide tartozol.Hadd tegyem meg ezt érted! Kaphatok munkát a seriff hivatalában. Másképp is szolgálhatom a hazámat. Ha várszrámmég két évet és néhány hónapot.

– Clint.

– És visszajövök hozzád, amilyen gyakran csak tudok– mondom.– És te...

– És én veled mehetek – mondja, makacs csillogással a szemében. – Koreába. És bárhová, ami utána következik.

– De boldog lennél? – kérdezem tőle.

– Te boldog lennél?– kérdezi.– Otthagynál egy olyan munkát, ami olyan sokat jelent neked?

A mellkasom összeszorul a gondolatra, hogy örökre magam mögött hagyom a hadtestet.

De ez semmi ahhoz a gyomorszorító rémülethez képest, annak gondolatára, hogy Noelle nem lesz az életemben. – Boldoggá teszel. És te többet jelentesz nekem.

– GÁ-GÁ-GÁ!

Noelle meglepetten felkiált, és feljebb kapaszkodik a karomban, amikor Diótörő megrohamoz minket a sikátorban.

– Mi a fene? – vakkantok a libára.

– Látod! Ez egy kiváló ok arra, hogy elhagyjuk Happy Catet. – Noelle gyakorlatilag a vállamon van, a liba pedig gágogva és csapkodva még mindig homlokegyenest felénk tart. – Nem lenne ott ez az őrült liba,akinek a célponti listáján szerepel a nevem.

– Diótörő!Megállj!

– Mondd meg neki, hogy a tengerészgyalogságnál maradsz– követeli Noelle.– Valószínűleg ezért olyan feldúlt. Azt akarja, hogy vigyél el a városból.

– Nem akarja, hogy... úh! Bassza meg, te liba, szükségem van a golyóimra!

– Mondd meg neki!– kiabálja Noelle. – Ígérd meg Diótörőnek, hogy megtartod a munkádat, és magaddal viszel!

Az az átkozott állat megpróbálja demonstrálni, honnan kapta a nevét, és a családi ékszerek igazoltan veszélyben vannak.

Tengerészgyalogos vagyok.

Akit legyőzött egy liba.

Egy liba, aki nagyon jól céloz, és említettem már, hogy egy fegyvertelen civil van a vállamon, akit távol kell tartanom a bajtól?

– Rendben! Maradok a tengerészgyalogságnál!

Az átkozott liba megáll, felemeli a nyakát, rám néz, szimatol – esküszöm, hogy ezt teszi –, majdmegrázza a fejét, aztán eltotyog, mintha két másodperccel ezelőtt nem a fődíjért indult volna.

Noelle nevetése visszhangzik a körülöttünk lévő épületekről. Egyik lábát a vállamra akasztotta, a másikat pedig ahátamra tette, cipőjét a hónom alá dugta,és mindkét karját a nyakam köré kulcsolta. – Szóval így állunk.A döntés megszületett. Nem lehet visszavonni a liba ígéretet.

– Liba ígéret, a francokat– motyogom.

– Inkább azt, mint a golyóidat– mondja Noelle kuncogva.

Komoly összpontosításra és forgatásra van szükség, de sikerül elszakítanom őt a testemtől. Leengedem a teherautóhátsó ajtaját ésleteszem őt, majd közelebb csúszok hozzá, a combjaink összeérnek, ahogyanátölelem őt. – De komolyan gondolom, Cupcake. Együtt befejezhetjük ezt a két évet, és amikor vége lesz, akkor mindketten végleg hazajöhetünk. Megtiszteltetés lenne számomra, ha az életemet azzal tölthetném, hogy boldoggá tegyelek téged.

– De boldog lennél? – ismétli meg.

Mintha a boldogságom mindennél fontosabb lenne neki.

A szemeim égnek, és rájövök, milyen régen volt már,hogy valaki feltette volna ezt a kérdést, és érdekelte volna, igazán érdekelte volna,hogy hallja rá a választ.

– Igen – bólintok. – Veled az lennék.

– Majd akkor kelünk átazon a hídon, ha eljutunk oda – mondjahalkan. – De addig is, azt hiszem, Stephmegkapja az esélyt arra, hogy egy virágüzletet vezessen.

Gombóc keletkezik a torkomban. – Nem, Noelle, te nem...

Ujját az ajkamra téve, elhallgattat. – Semmi baj. Én egész életemben erre készültem, Clint. Muffint bárhol tudok sütni. És a fotózáshoz is visszatérhetek.Igazad van, kizártam az életet, amikor abbahagytam. Én csak eltaszítottam magamtól valamit, ami teljessé tett, mert nem kaptam meg másoktól azt a jóváhagyást, amit szerettem volna. Denincs szükségem a jóváhagyásukra. Csak azt kell tennem, amire elhivatott vagyok,és ennek része az is, hogy gyönyörű pillanatokat örökítsek meg filmen.

Beszélni kezdek, de ő megint megrázza a fejét.

– És mindezt úgy tudom megtenni, hogy közben támogatom a hivatásodat. Anagyon nemes, nagyon bátor hivatásodat, amíg csak úgy érzed, hogy ez a legmegfelelőbb munka számodra.Milyen társ lennék, ha arra kérnélek, hogy változtass azon, ami annyira a lelkedbe ivódott, csak azért, hogy engem boldoggá tégy?

– Milyen partner lennék, ha arra kérnélek, hogy folyton velem költözz.

Megrázza a fejét. – Nem te kérsz. Én ajánlom fel. Veled mehetek, Clint. És nem bánom. Amíg megígéred, hogyez lesz itt az otthonunk, amikor nem tengerészkedünk.

– Azt mondtad, hogy tengerészkedünk?

Noelle felvonja a szemöldökét. – Valami problémája van ezzel, Mr. Mém?

Nevetek, mert semmi bajom nincs ezzel az egésszel.Kivéve... – Biztos vagy benne?

– Mi lenne, ha egyszerre csak egy lépést tennénk?

Ez egy olyan alku, amivel egyet tudok érteni. És francba a kézfogással.

Ezt egy csókkal pecsételjük meg.

Egy hosszú, mély, tökéletes csókkal egy süteményillatú sikátorban,amikor a karácsony – és a szerelmem születésnapja – már csak napokra van.

– Abbahagyhatnánk végre a színlelést, hogy ti ketten nem vagytok együtt?– kérdezi Blake valahonnan a vállam mögül.

Gondolatban megjegyzem, hogy később szétrúgjam a seggét, és elmozdulokegy mélyebb csókra, de Noelle már nevet, és egy szégyenlős mosollyal visszahúzódik. – Azt hiszem, rájöttek –suttogja.

– Hónapok óta drukkolunk nektek – hallatszik Hope a sikátor végéből. – Kösz, hogy megtaláltátok Diótörőt. Ismét. Nem láttátok Don Juant? Az egyikpillanatban még az utánfutón volt, a következő pedig, amit látok, hogy állok egy stop táblánál, és üres ahátsó rész.

– A te hátsó részed nem üres– nyugtatta meg Blake.

Próbálom elfojtani a nevetést, de nehéz, amikor ilyen boldog vagyok.– Karácsonyi csoda lesz, ha átvészeled az ünnepeket,anélkül, hogy a feleséged megölne.

– Ha már annyiszor voltál házas, mint mi,ez csak előjátéknak tűnik– válaszolja.

És akkor mindannyian nevetni kezdünk.

A délelőtt hátralévő részét azzal töltjük, hogyegy rénszarvast keresünk,és a végén mindannyian egyetértettünk abban, hogy biztosan visszarepült azÉszaki-sarkra.

Aztán elmegyünk a kórházba, hogy megismerkedjünk Cassie és Ryan kisbabájával, végülelmegyünk a pékségbe, hogy felakasszunk egy „Szabadság miatt zárva” táblát, és sietünk vissza hozzám, egy délutánikakaóra és hancúrozásra.

Előbb a kakaó. Aztán a hancúrozás. Mert első kézből tudom,hogy a kakaó és a csupasz bőr nem fér össze. Mert a kakaó forró.

De közel sem olyan forró, mint a csajom.

Az én Noelle-em.

Az én karácsonyi csodám, és elég szerencsés leszek ahhoz, hogy egész éven át az enyémnek nevezhetem.

EPILÓGUS

 

Noelle

Egy évvel később…

 

Fordította: Missy

 

Happy Cat pontosan úgy néz ki, mint ahogyan emlékszem rá, kivéve,amikor utoljára felmentem a Vaddisznóhoz, több állat is bonyolította a helyzetet. Vadmacskák. Csibész mosómedvék. Egy komiszliba. Egy feltételezhetőenbűbájos rénszarvas.

Ma este csak emberek vannak.

Beleértve a világ számomra legkedvesebb személyét is.

És a másik kedvencemet a világon.

Clint és apám mellém szegődik, ahogy átkelünk a fapadlón a bár felé. Jace dolgozik, Clover pedig a kasszánál ül,és pufók kisbaba ujjaival és a végtelen fecsegésével „segít neki” az evőeszközöket göngyölíteni, miközben Olivia ésHope a zenegép mellett suttognak. Blake magasra tartja Loganta karácsonyi fényfüzér mellett, amit az egyéves kisfiúa jelek szerint lenyűgözőnek talál, miközben Ryan és Cassie smárolnak a fagyöngy alatt.

Mr. és Mrs. O'Dell karaoke-dalokat énekel a hátsó teremben.

És Happy Cat idős polgárai mind felvonulnaka bárban, bizarr mézeskalács sütiket osztogatva.

– A tékozló fiú visszatér!– kiáltja valaki.

– Úgy érted, a mém fiú– javítja ki Greta, és erre mindenki nevet.

– És mi van a szülinapos lánnyal? – mondja Clint kiabálva, hogy hallani lehessen az éljenzés közepette. – Ő itt az igazi sztár.

– Ó, dehogyis– mondom, és az arcom forróvá válik, ahogy Clint a tömegeta „Boldog szülinapot” egy spontán – és szörnyen hamis–futamára vezényli.

És ahogy az lenni szokott, az apja énekére a bébirúg egyet, és olyan kemény ütést kapok a bordáimra,hogy összerezzenek.

– Minden rendben, Cukorfalat? –kérdezi Clint, majd közelebb lép, és megdörzsöli a hasamat.

– Határozottan a te kölyköd– válaszolom kötekedő vigyorral. – Máris neveket választ odabent.

Apám megköszörüli a torkát, és Clintre veti azt a „Ne nyúlj a lányomhoz nyilvánosan, főleg előttemne”-pillantását, de mindketten tudjuk, hogy örül nekünk.

Még mindig a hagyományos esküvőnkért szurkol, mivel az első egy bírósági ceremónia volt, hogy Clint bele tudjon venni a vezénylési parancsába. De az apám természetesen megérti, hogyan működik a hadsereg.

– Noelle! Ki ez az elbűvölő férfi? – kérdezi Phoebe, ahogy apám mellé csúszik. – Mézeskalácsot,drágám?

Apa füle rózsaszínűvé válik. – Ööö, köszönöm.

– Clint, emeld fel Noelle-t, hogy készíthessünk egy képet. Igazából, legalább ezer képre van szükségünk. Kezdünk kifogyni a jómém anyagból.

– Hagyjátok már a mémeket, Phoebe!– kiabálja Jace. – A fejeolyan nagy volt, mielőtt felszállt a hazafelé tartó gépre, hogy szinte nem is fért be az ajtón.

– Nos, megmentette azokat az embereket abban a diszkóban, amikor az kigyulladt–zendített rá Greta.

– Az valójában meg sem történt– vág közbe Blake.

– A mindenségit, a hasad! – ront rám Hope, a saját hasa magasan áll és gömbölyű. Még két hónapig egyikünknél sem esedékes a szülés,de úgy vezetjük be az O'Dell-unokák új korszakát,mint amimárkiment a divatból. Cassie azt hiszi, hogy Olivia rejtegeti a második terhességét azért, hogy Hope és énélvezhessük a rivaldafényt.

Megöleljük egymást, és én már megint könnyezni kezdek.

Mióta márciusbanClinttel elhagytuk Happy Catet, annyi minden változott, ugyanakkor annyi minden maradt a régi.

És az itteni barátságaim csak még szorosabbáváltak.

Ez az InstaChat oldalnak köszönhető.

A rabja vagyok. Nyilván nem ugyanaz, mint itt lenni,de így mindig naprakész vagyok a hírekkel kapcsolatban. És a helyitréfákkal kapcsolatban is. És Happy Cat szülővárosicsapatának jövés-menéseiből.

Az InstaChaten keresztül láttam Steph virágüzletét, ahogyan az a semmiből elindul, halálra röhögtem magam Olivia havi élő adásán, amikor a Sunshine Sex Toys gyársíkosítókóstolóját közvetítették, és szurkoltam,amikor Tucker végre megkérte Emma June kezét.

Spoiler riasztás: igent mondott.

Tanúja voltam személyesebb pillanatoknak is. Cloverszületésnapi képeinek, a Logan első nevetéséről készült videónak, és vagyszáz mosolygós képnek az új családomról, ahogy élvezik egymás társaságáta grillezéseken, családi vacsorákon és pókeresteken.

És ma este Clint és én is rajta leszünk a képeken.

Pózolunk az időseknek. Clint egy karral felemel a levegőbe, annak ellenére, hogy már tizenöt kilót híztam,mielőtt körbejárnánk a termet, és pillanatfelvételeket készítenénk a barátainkkal és családtagjainkkal. Egy éve már, hogy visszatértem a kamera mögé, és ez olyan jó érzés.

De hagyom, hogy Cassie is készítsen képeket, amelyeken én is rajta vagyok. Bizonyítékot szeretnék erről a karácsonyról, hogy megmutathassam a lányomnak, pillanatfelvételeketaz utolsó karácsonyomról, mielőtt találkoznék vele.

Istenem, alig várom! Hogy végre láthassam az arcát, hogy a karjaimban tarthassam, hogy bemutathassam őt az apukájának, aki a legjobb apa lesz a világon. Nincs kétségem efelől.

Már most is ő a legjobb férj. És a legjobb barát.

És a legjobb szerető.

„A legjobb”, sóhajtom később, ahogy lélegzethez jutunk,miután felszenteltük a faház hatalmas franciaágyát, amit– mióta utoljára itt jártunk – egy ponyvával takartak le, hogy megvédjék a portól.

– Most tényleg – mondja Clint, miközben lustánfel-alá jár a kezea combomon. – Egyre jobbak leszünk a szexben, asszony. Félelmetesek vagyunk.

Nevetek, miközben feltámaszkodom az oldalamra. – Tetszik, hogymilyen jó véleménnyel vagy rólunk.

– Hát, mi vagyunk a legjobbak – mondja vigyorogva. – Kíváló ízlésem van a nők terén. És hihetetlen gyerekeket csinálok.

Felemelem a fejem. – Ó, tényleg? Nagyfiú, talán van egy titkos gyereked valahol,akiről nem tudok?

– Nem, csak azt tudom, hogy ő hihetetlen lesz. – Újra a hasamra helyezi a kezét, csodálat és hála keveredik az arckifejezésében. – Annyira örülök, hogy amikor megszületik, már itt leszünk.

– Nem vagy titkon lehangolt, hogy visszatérsz a toborzáshoz?– kérdezem. – Úgy értem, tudom, hogy örülsz, hogy itthon lehetsz, de a munkád sokkal izgalmasabb volt ott. Nem baj, ha beismered.

– Csak annyit vallok be, hízelgő, hogy felkértek, térjek visszaa Georgia állam legjobbjainak és legokosabbjainak toborzásához. – Szipákol egyet. – Bár nem igazán vagyok meglepve, hogy az aláírásokszázalékaennyire lecsökkent, miután elmentem. Úgy értem...mégis mire számítottak?

Vigyorgok, miközben odahajolok, hogy megcsókoljam az arcát.– Bolondok voltak, ha azt hitték, hogy téged ilyen könnyen le lehet cserélni. Kérsz popcornt? Megyek, éscsinálok egy adagot.

– Igen, de te csak maradj itt, majd énmegcsinálom. – Kipattan azágyból, de tétovázva megáll az ajtóban,és kíváncsi tekintettel visszafordul hozzám. – Apádnak ugye nem volt ellenére, hogy a szüleimmel maradjon a házukban?

Felülök az ágyban, és a takaróval elfedem a mellkasomat. – Nem, miért?

– Megesküdnék, hogy hallottam valamit odakint– motyogja, és felém mutat. – Maradj itt!

De természetesen nem maradok. Felveszem a köntösömet, a feldagadt lábaimat belecsúsztatom a papucsomba, és utána sietek. Épphogy utolérem,amikor elhúzza a függönyt az ablakon, és egy olyan látvány tárul elém,amitől elakad a lélegzetem.

– Az ott... – Elnémulok, ujjaim az ajkaim fölött lebegnek, amikor Clint magához szorít.

– Don Juan– fejezi be halkan. – És igen, azt hiszem, ő az. És a barátai.

Elég sok barát. Hét másik rénszarvast számolok, mielőtt a ház mögötti erdőben egy vörös fény villanása miattfejüket arrafelé fordítják. Egy pillanattal későbbmindannyian mozgásba lendülnek, és a hideg talajon keresztül száguldanak a karmazsinvörös impulzus felé.

Mindannyian, kivéve egyet, aki felénk fordítja a fejét, és gratulációként egyvidám rénszarvas bőgésthallat, majd felemelkedik a hátsó lábaira, ünnepelvea patáivala levegőbe int, mielőtt elgaloppozik, hogy csatlakozzon a barátaihoz.

Egy szívdobbanással később, egy liba sziluettje – szétterülő szárnyak és kinyújtott nyak – üldözi őt, és Diótörő „JingleBells”-etgágogó hangja halványan átszűrődik acsukott ablakon.

– Az a liba – motyogom. – Mindig többet harap le, mint amennyit meg tud rágni.

Clint kuncog. – És majd kibújik a tollából. Majd reggel írok Hope-nak, és tudatom vele, hogy a lúd elszabadult.

– És, hogy láttunk nyolc apró rénszarvast– mondom, miközben nézem, ahogyDon Juan és Diótörő eltűnik a fák között.

– Nem mondanám, hogy aprócskák.

Felnézek rá a majdnem sötétben. – Úgy értem, mint akarácsonyi versben. A Mikulásnak nyolc rénszarvasa van. És nyolc rénszarvas volt odakint. Georgia állam közepén. Aholáltalában egy darab rénszarvas sincs. Egyetlen egy sem.

Clint egy pillanatra eltöpreng ezen, mielőtt közelebb bújik hozzám.– Hát, én láttam egy szellemet tavaly karácsonykor. Gondolom, a Télapónem lenne olyan őrültség.

– Kivéve, ha mégis– mondom vigyorogva.

– Igen, az lenne. – Rám ragyog. – Vaj ésszarvasgombás só a popcornon?

Azonnal csorogni kezd a nyálam. – Igen. Kérlek. Mennyeien hangzik.

És az is.

Ahogy az is, hogy a terhességem utolsó két hónapját megoszthattam a családommal és a barátaimmal.

Ésa gyönyörű lányom világra jöttét egy nappal Hope jóképű fiának születése után,amiaz elkövetkezendő évek során dupla szülinapi partikat jelent,kétszer annyi tortával és ajándékkal.

– A szeme a tiéd– mondta Clint, és rámosolygott a mi kis batyunkra. – Reméltem, hogy így lesz.

– És a nagy keze a tiéd – mormogom kimerülten, de boldogabban,mint valaha is voltam egész életemben.

– Jó – mondja Clint. – Annál jobb, mert elijeszti a fiúkat, amíglegalább huszonhét éves nem lesz.

– Még te magad sem vagy huszonhét– mondom nevetve.

– A koromhoz képest érett vagyok– mondja, és megcsókolja a homlokomat.– Jól csináltad, Cukorfalat. Köszönöm a gyönyörű babánkat.

– Köszönöm ezt a gyönyörű életet– mondom, majd ahormonok miatt elkezdeksírni.

– Ó, ne, ne sírj!– Bemászik mellém a kórházi ágyba, a karjaiban tart engem és Samantha Jane-t, amíg mindketten el nem alszunk, abban a biztos tudatban, hogy minden rendben van a világban.

– A szülőszoba nem ijeszti meg Clint O'Dellt, ClintO'Dell ijesztgeti a szülőszobát – motyogom álmosan, és érzem, ahogy a mellkasát halk nevetés rezegteti.

– Na, ezúttal te vagy a hős, bébi. Megkapod amémet.

– Nincs szükségem mémre – mondom ásítva. – Nekem csak te kellesz.

– És megkaptál engem. Örökre.

Örökre. Majdnem elegendő hosszúságúnak hangzik.

EPILÓGUS II.

 

Diótörő

Egy újabb évvel később, karácsonykor...

 

 

Fordította: Missy

 

A nő a nagyfiúval szövetkezik.

Közvetlen kapcsolatban van a piros sapkás emberrel.

Lehet, hogy a többieket becsapja, de korán kell felkelned ahhoz, hogy átejtsd ezt a libát.

Noelle O'Dell egy beépített karácsonyi manó, és én rá fogom venni, hogy hozzon össze a Télapóval, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit teszek. Elfuthat, elbújhat, cukrot hajigálhat a csőrömbe, és ártatlannak tettetheti magát, amíg a rénszarvasok meg nem jönnek, de engem nem fog megingatni.

Megvan bennem az, ami ahhoz kell, hogy csatlakozzam a Mikulás csapatához: hát a Rudolf szerelmére, szárnyaim vannak!Nem is lesz szükségem ünnepivarázslatra, hogy átrepítsem azt aszánt az égen. És pompásan nézek ki mindenféle ünnepi öltözékben.

Erre a munkára születtem.

De hogyan győzzem meg ezt a kétszínű manót, hogy hagyja abba a játékot, és adja át az árut?

Az üldözése nem vált be.

Sem a sziszegés, sem azijesztgetés.

Vagy az, hogy megmutassam neki, milyen aranyosan nézek ki manósapkában.

Vagy az, hogy jelenetet rendezzek az állatsimogatóban, annak bebizonyítására,hogy nem félek a patás állatoktól.

Vagy az a néhány jól irányzott csípésa férjecsaládi ékszereire– gusztustalan, de általában hatásos –, hogy az emberek az én szemszögemből lássáka dolgokat.

És a tavalyi kísérletem, hogy kövessem Don Juant az erdei titkos, rénszarvas találkozóra, kudarcba fulladt. Azok az átkozott szarvasok túl gyorsak voltak.

Kezdek kifogyni a munícióból, de még mindig van egy ász a tarsolyomban.

A sarkon a nyakamat a város tere felé nyújtogatom,és meglátom Noelle-t, aki énekeslapért áll sorba, a kis manója pedig a mellkasára van szíjazva.

Bár a baba lehet, hogy tényleg ember. Nemhogy egy manóhoz, de egy emberi babához képest is szörnyen nagy. A párja hibája, nyilvánvalóan. A fickó túl nagyra nőtt a nadrágjához képest.

És komoly veszélyt jelent a műveletemre.

Ami azt jelenti, hogy oda is kell jutnom és vissza, mielőtt Clint a forró kakaónálsorra kerül, különben ez a küldetés kudarcba fullad.

Megacélozva magam és a tollaimat felborzolva a cukorpálca-csíkos kabátom alatt, megkerülöm a sarkot, és átrohanoka téren, kikerülve a vastag kabátokba öltözött gyerekeket,és a hűvös téli szellőben összebújva beszélgető emberek csoportjait. Halványan hallom, ahogy Hope a nevemet kiáltja – már délután óta keres, amikor ismegszöktem a karámból –, de nem veszek róla tudomást,és még gyorsabban futok.

Hope egy jótét lélek, de nem tudja, milyen érzés, ha egy álmotelszalasztanak.

Ő az álmainak él.

Most itt az ideje, hogy én is megéljem az enyémet.

Már majdnem Noelle-nél vagyok – a babája sebezhető lábai már a látóteremben, és az a tervem, hogy Samantha Jane cipőjét addig csipkedem, amíg Noelle átadja az árut a Mikulás cégnek– amikor is a semmiből megjelenik a nemezisem, gombszemei fénylenek a fekete bundájában.

George Cooney.

Már korábban is akadályozott engem, de most nem fog.

Balra szökkenek és jobbra csapkodok, de mielőtt elérném Noelle-t – vagyazostobán hatalmas emberi gyermeket – George a földre kényszerít,a nagy szőrös farával a hideg talajhoz szorítja a nyakamat.

– Senki sem eszik O'Dell babákat– mondja George a maga rekedt hangján.– Különösen az én felügyeletem alatt nem.

– Nem akartam megenni őt, tökfej– sziszegem válaszul.– Csak egy kicsit megrágni.

– Megrágni sem lehet. – Felemeli az egyik mancsát, és Hope felé int jelezve,hogy az ellenőrzése alatt tart engem.

– Na, persze! – rikoltom. – Sosem leszek az irányításotok alatt. Addig nem, amíg nem csatlakozom a Mikulás csapatához.

George lemászik a nyakamról, egy oldalpillantást vet rám,mialatt Hope a karjaiba gyűjt, és olyan biztosan leszerel,mint az ünnepi jókedv hiánya a Mikulás szánját. Nem tudom megcsípni Hope-ot. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Túl jó volt hozzám, és még a libák is meghúzzák valahol a határt.

Mi egy vad törzs vagyunk, de tiszteljük azokat, akik a szörnyeteg gazdáktól megmentenek minket.

Korábban harci lúd voltam, arra neveltek, hogy pénzért más ludakkal harcoljak.

Ami, most, hogy belegondolok, talán megmagyarázza, hogy miért próbálom minden problémámat erőszakkal megoldani...

– Köszönöm, George – mondta Hope, mielőtt a fejét lehajtotta volnafelém. – És Diótörő, te rossz fiú. Nem tudom, hogy miért bántod szegény Noelle-t. Ő olyan édes.

– A legédesebb kis hazudozó – gágogom válaszul, de Hope nyilvánvalóan nem érti, amit mondok. Csak Clint beszél libául, és ő sem túl folyékonyan. Bár ő továbbra is nagyon el van ragadtatva magától, peckesen odasétál, hogy védelmező ölelésébe vonjaa feleségét és a gyerekét, és úgy néz rám, mintha én lennék az, aki mély, sötét, borsmenta ízű titkokat rejteget.

– Nyugi, Diótörő!– mondja. – Ő már foglalt, ember. Két évet késtél.

Épp azon vagyok, hogy csőröstül-bőröstül elintézzem, de George felemelt mancsával megállít,és halkan azt mondja:– Ma éjjel találkozzunk a bohóciskola mögött,ha találkozni akarsz a Mikulással. Éjfélkor. Viseld a manósapkádat!

Felkapom a fejem, de szinte azonnal összeszűkülnek a szemeim. – Ez valami trükk?

George megvonja a vállát, miközben lecsüccsen a kerek hátsójára,és egy kis maradék pattogatott kukoricát szedeget ki a bundájából. – Talán az. Talán nem. Sosem tudod meg, ha nem jelensz meg.

És ezekkel a rejtélyes szavakkal elkacsázik, és otthagy,hogy Hope bepakoljon akocsijába, és figyelmeztessen, hogy „legyek jó”, amíg ő, Blake és a kis Baxter csatlakoznak a karácsonyi énekléshez.

De este nyolc órára visszatérek a pajtabeliketrecembe. És fél tizenkettőre megint kint vagyok, és a sötétségben a szárnyaimmal csapkodva megyek a város széléig, ahol rátalálok arra a valakire, aki rám vár.

Valakire, akivel már nagyon régóta reméltem, hogy találkozom.

Valakire, aki ragaszkodik hozzá, hogy változtassak a komisz szokásaimon, ha azt akarom, hogy részese legyek a nagy varázslatnak.

És az első lépés a változáshoz az, hogy megtanuljam, mikor kell titkot tartani.

Szóval sajnos nem mesélhetek arról, hogyan fogadott örökbe a Mikulás, és hogyan váltam tiszteletbeli manóvá. Hogyanküzdöttem fel magama ranglétrán, amíg el nem jutottam egy meghallgatásra, hogy bekerüljek a rénszarvas csapatba.

Vagy hogyan lettem én az első liba a történelemben, aki a Mikulás szánját húzza.

Ezekből egyiket sem tudom elmesélni, de ha tudnám, akkor biztosítanálak róla, hogy igazak.

Az. Utolsó. Szóig.

 

Ui. Ha ezt olvasod, Noelle, sajnálom a félreértést. Végül is kiderült, hogy nem vagy beépített manó. Hoppá. Az én hibám. Sok szeretetettel és sziszegés nélkül, Diótörő.

 

 

 

VÉGE