23.-24.-25. Fejezet

 

HUSZONHÁROM

 

Clint

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap hajnalban egy SMS ébreszt.

Egy karácsonyi takaróba szorosan bebugyolált, piros arcú csecsemő képe, alatta a felirat: Fiú, és olyan szélesen mosolygok, hogy az arcom is megfájdul.

Noelle megmozdul mellettem, amitől még szélesebben mosolygok.

Bebújik a takaró alá, a lélegzete lassan és mélyről jön.

Jól van.

A pékségben elszenvedett stressz és a két órával ezelőtti ébresztésem között, hogy egy újabb kört„meztelenkedjünk”, szüksége van az alvásra.

De én ébren vagyok, és amikor felkel a nap, én is vele kelek. Úgyhogy kisurranok az ágyból, felkapok egy futónadrágot és egy hosszú ujjú pólót, majd elindulok a nappaliba, hogy befűzzem a cipőmet.

Egész idő alatt csak mosolygok.

Egy gyönyörű, imádnivaló nő van az ágyamban, aki megőrül értem. A fivéremnek és a feleségének most született meg a babája. Két nap múlva karácsony.

Az élet átkozottul közel van a tökéleteshez.

Minden, kivéve azt a levelet az új parancsokkal...

Megrázom a fejem– ez egy másik napra való aggodalom –, és firkantok Noelle-nek egy gyors üzenetet, amelyben tudatom vele, hogy nem akartam felébreszteni, és hamarosan visszajövök. Ha később ő is futni akarna, én benne vagyok, de bevallom, szívesebben edzenék vele az ágynemű között.

Friss a reggel, tökéletes a lábam és a tüdőm edzésére. De alig negyed mérföldet teszek meg az úton, hagyva, hogy az agyam elkalandozzon mindazon, ami olyan tökéletes volt az elmúlt néhány hétben, amikor a pékség problémái tolakodnak a gondolataim közé.

Még akkor is, amikor a fél város felháborodott a Happy Catben megnyíló szexjátékgyár miatt, az emberek többsége kedves volt azokkal, akik úgy döntöttek, hogy ott dolgoznak. És az emberek Noelle-ért is kiálltak.

De nemkellene, hogy szükség legyen rá.

A problémái teljesen emberi eredetűek, egyetlen semmirekellő okozta őket, aki mindent megtesz azért, hogy a csajom ne érezze magát szívesen látottnak.

És a fenébe is, zavar, hogy nem tudom megoldani ezt a problémát neki.

Nem akarom úgy elhagyni a várost, hogy ne tudjam, Noelle élete a lehető legzökkenőmentesebben zajlik. Egyáltalán nem akarom elhagyni a várost, de...

– Még egy nap– mormogom, és balra kanyarodok a Jace birtokához vezető hosszú út végén. A távozással majd később foglalkozom. Most sokkal sürgetőbb problémáim vannak.

A megérzésemre hallgatva elindulok a városba, hogy elszaladjak a pékség mellett.

Arra gondolok, hogy lemegyek a pincébe, hogy mit találhatnék, ha közelebbről megnézném, ahol a rendőrség eddig nem járt. De amikor befordulok a sarkon, és megjelenik a pékség a látóteremben, rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolta, hogy a Második Esély Cukorfalatokban való turkálás jó módja a délelőtt eltöltésének.

Az ablakok mögötti mozgás látványa úgy felpezsdíti a véremet, ahogy egy kocogás soha nem tudná.

Szóval ez a szarházi azt hiszi, hogy két nappal karácsony előtt további bajokat csinálhat, ugye?

A rénszarvasos testemen keresztül...

Megkerülve az épületet, hátrafelé tartok. Az ajtó zárva van, de ez aligha jelent akadályt. Jól bánok a zárakkal, és tudom a riasztó kódját is. Hála néhány vékony szögnek a földön a szemetesek mellett, nem tart sokáig, mire óvatosan elfordítom a kilincset– és kitervelem, hogyan cseréljem le Noelle összes zárját, mert ez könnyebb volt, mint kellett volna. Még nekem is.

Alacsonyan lehajolva kinyitom az ajtót.

Egy alak áll a kályha mellett a félhomályban. Valamit keverget egy serpenyőben.

– Boldog majdnem karácsonyt, apa– mondja egy női hang. – Már nem tart sokáig, és mindig együtt leszünk.

– Stephanie?– mondom, mielőtt gondolkodni tudnék.

Steph Wilson megfordul, a szemei tágra nyílnak, miközben meglepetten felsikolt.

Egy szívverésnyivel később egy gőzölgő folyadék íve– és egy nagy rézserpenyő– repül felém. Fedezékbe bújok, elkerülve, hogy eltaláljon a serpenyő, de néhány cseppnél több forró, ragacsos, csokoládéillatú folyadék elkap.

Gurulni kezdek, és még időben talpra ugorva azt látom, hogy Stephanie eltűnik– mi a fene? atakarítószeres szekrényben?

A padlót mindenfelé beborítja a forró csokoládé, de én mégis átrohanok rajta, és meg-megcsúszva átvágok a konyhán a szekrényig. Felrántom az ajtót, és rájövök, hogy ez nem csak egy szekrény.

Ez a bejárat a pincébe, amit Noelle említett.

Rohanok lefelé a rozoga lépcsőn, követve a zseblámpa cikázó fényét.

Steph Wilson.

Erre nem számítottam.

– Várj! – parancsolom. – Állj meg ott, Stephanie!

A zseblámpája megáll– ha mondhatom, gonoszul hatékony a parancsoló hangsúlyom–, de csak egy pillanatra. Előveszem a telefonomat, és felkapcsolom rajta a zseblámpa funkciót, éppen akkor, amikor nekimegyek egy vázákkal teli polcnak, és szétrepítem azokat.

A francba!

Általában ennél ügyesebb vagyok.

De általában vannak tervrajzaim, akcióterveim, tartalék terveim és vészhelyzeti terveim a tartalék tervekre. Itt, vakon megyek be egy gyűjtögetők paradicsomába.

Steph zseblámpája megvillan a sarokban.

Felemelem a saját fénysugaramat, és elfojtok egy férfiatlan meglepetéssikolyt.

Mert egy férfi áll köztem és a sarokban álló nő között.

Egy bozontos hajú, kék inges fickó, aki komolyan biccent nekem.

Leguggolok, támadásra készülök, és...

Eltűnt.

Ténylegeseneltűnt.

Puff. Viszlát. Sehol nem láttam, és a karjaimon égnek állt a szőr.

– Egyedül vagy?– kérdezem.

Steph lassan felkel onnan, ahol egy rénszarvasos kocsi mögött kuporog. Meglátom a mögötte lévő lyukat a falon, azt, amit a másik kezében lévő bekeretezett poszterrel takarhatott el, és minden a helyére kattan.

Legalábbis az a része, hogy tudom, hogyan jutott be ide. Talán az a rész nem, hogy férfiméretű lábnyomok vannak a lisztben, de bárki hordhat nagyobb cipőt. Vagy egy fiúja, vagy egy barátja segít neki.

– Láttad őt?– suttogja.

– Kit láttam?

– Az apámat.

HUSZONNÉGY

 

Noelle

 

Fordította: Lillith

 

Nincs semmi ahhoz fogható, mint másnap reggel egy meleg test mellett,gyűrött ágyneműk között ébredni, melynek kitűnő szex illata van.

Habár ezen a reggelen hiányolom a „meleg test” részt. De ez rendben van. Épp csak hajnal után van, Clint kedvelt időszaka a reggeli kocogáshoz. Hamar visszaér.

Akkor majd segítek neki lezuhanyozni, mielőtt elhívom, hogy lógjon velem ma a pékségben, mivel hivatalosan szolgálaton kívül van az ünnepek alatt.

Magamban dúdolok, mialatt kivonszolom az ágyból a fáradt, de nagyon boldog testemet, és elindulok az apró konyhafülke felé. Mennyeien hangzik a kávé. Ráadásul van elég időm arra, hogy összedobjak néhány muffint munka előtt. Egészséges muffinokat, Clint speciális fehérje lisztjével. Utána csinálok néhány kekszet, hogy…

A baba!

Felsikoltok, ahogy visszarohanok a telefonomhoz, infóban reménykedve, bár nem vagyok biztos benne, hogy jogom van-e azok az emberek között lenni, akik infókat kapnak. Cassie egy viszonylag új barát, és a múlt éjszaka után biztos, hogy az egész család feltételezi, hogy Clint elmondja nekem, mikor megérkezik a baba.

Ámbár mikor megfogom a telefonom, tizenhét rám várakozó üzenet van rajta.

Benne vagyok egy csoportos chatben!

Cassie-vel, Hope-pal és Oliviával.

Könny szökik a szemembe, ahogy felgörgetek a beszélgetés tetejére, a legédesebb, pirospozsgás arcú, picurka baba képére, akit teljesen kiöltöztettek az ünnepekre, és olyan jól be van bugyolálva, hogy csak az arca látszik az állától a szemöldökéig. Alszik, vagy legalábbis becsukja a szemét a kamera villanása ellen.

Ismerjétek meg Logan Alexander O’Dellt– mondja Cassie üzenete.

Hope és Olivia már feltette az idevágó kérdéseket – hosszúság, súly, milyen volt a vajúdás, stb. – és már csak annyi maradt hátra nekem, hogy küldjek egy szívecskés szemű emojit egy csupa nagybetű GRATULÁLOK!-kal.

Tehát a mai terveink között egy babalátogató kiruccanás is fog szerepelni!

Akkor cukormázas kekszek. Határozottan cukormázas kekszek sárga mázzal és a baba nevének kezdőbetűivel rajtuk. Semmi zöld vagy piros – a születésnapja örökké össze fog fonódni a karácsonnyal. Így ma sárgát kap.

A napsütés színe.

Alacsony a töltöttségem, úgyhogy Clint asztalához megyek, ahol tart egy tartalék töltőt, és feldugom. Viszont ahogy megfordulok, megakad a szemem egy levélen.

Nincs szándékomban elolvasni.

Tényleg.

De a Haditengerészet logó, meg a speciális küldetés ésmárcius szavak gyakorlatilag lepattannak a lapról, hogy a szemembe vágódjanak.

Kalapál a szívem. Elgyengülnek a térdeim. És öt perc alatt másodjára csipkedik könnyek az orrnyergemet.

Parancsa van.

Parancsa van.

– Ne – suttogom.

A levelet múlt hétre datálták. Tud erről. Tudja egy ideje.

Tudta múlt éjjel. Tudta, hogy el kell mennie, mégis szeretkeztünk a fák között, fürödtünk a holdfényben, és úgy tettünk, mintha éppen belekezdenénk valami komolyabba.

Vagy talán teljesen rosszul olvastam a jeleket.

Talán nem azt mondta, hogy „kezdjük el az örökkévalóságot.” Talán elbúcsúzott…

Megtörlöm a szemeimet.

– Ő jó ember – ismétlem magamnak. – Ő jó ember.

De miért nem mondta el nekem? Mikor akarta elmondani? Egyáltalán elmondta volna? Vagy csak azt tervezte, hogy elillan, mikor eljön az ideje a jelenésnek?

– Ő más, Noelle. Tényleg.

Valóban?

Más, mint Derrick?

Az összes mém azt sugallja, hogy ő a legjobbak legjobbika, de ezek pontosan csak azok – mémek. Szórakoztatás. Valójában egy ember sem hatalmasabb az életnél. Még Clint O’Dell sem.

Megcsörren a telefonom, és felvillan a kijelzőn édesapám arca. Megpróbálom visszanyelni az összes érzelmet, amely elszorítja a torkomat, de nem tudom. Tudom, hogy apám nem fog ítélkezni. Lehet, hogy egy kőkemény, zsémbes, vén tengerészgyalogos, de egyben az édesapám is, és sosem várta el tőlem, hogy tagadjam meg az érzelmeim.

Nem jelenti azt, hogy nem próbálom meg.

Elhúzom a felvevő gombot, és a fülemhez teszem a telefont, a levéltől elfordulva.

Muffinok. Még mindig muffinokat sütök, basszameg. – Szia, Apa.

– Boldog előszülinapot, tökmag. Hogy van a kicsi lányom?

Legördül egy könnycsepp az arcomon, ahogy visszamegyek a konyhába, és kiveszem a lisztet a konyhaszekrényből. – Én… jól vagyok.

Szívdobbanásnyi csönd. Majd: – Megint baj van egy fiúval?

Le tudnám tagadni. Tettethetném, hogy csak a Happy Cat elrendezésével van baj. De ő az apám, és abszolút keresztül látna rajtam.

Így hát összeszedem magam, és elmondom az igazat.– Beleszerettem egy tengerészgyalogosba, és parancsot kapott. Éppen akkor, amikor úgy tűnt, igazán összejöttünk, és én nem… én nem tudom… – Veszek egy nagy levegőt. – Nem akarom, hogy elmenjen.

Még több csönd.

Valószínűleg azon töpreng többek közt, hogy kikövetelje-e Clint nevét, hogy lefolytathasson egy alapos nyomozást, és biztosíthasson engem, hogy ha ez a fiú megéri a pénzét, akkor megéri küzdeni érte.

Előveszem a tojásokat és a tejet a hűtőből, majd előmelegítem a sütőt, és Apa elég hamar megköszörüli a torkát. – Szereted őt?

– Nagyon-nagyon próbáltam nem szeretni őt. De egyszerűen annyira csodálatos férfi, Apa.

– Viszontszeret téged?

Megpróbálok elfojtani egy szerencsétlen nevetést, de nemigazán sikerül. – Talán? Úgy gondolom. De nem én vagyok itt a legjobb bíró, igaz?

– Megkért rá, hogy menjél vele?

Szipákolok. – Nem tudja, hogy tudok a parancsáról. Nem hiszem, hogy látnom kellett volna a levelet. Nem szaglásztam, esküszöm, csak… megtörtént.

Felmordul. – Nem olyasmi, amit egy férfi hosszú ideig tudna rejtegetni.

– Nem tudom, mit tegyek – vallom be. – Azt gondoltam, lehetnénk csak barátok, de… nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy érzek.

– Nos, ez úgy hangzik, hogy akkor is eljön a változás akár tetszik neked, akár nem. Felugrasz a netre, és most egy vidámparkot veszel?

Ezúttal valódi a nevetésem. – Nem.

– De el fogod hagyni ezt az új várost, ahol élsz, ugye?

Elakad a lélegzetem, ahogy rájövök, miről beszél.

Az itteni barátaim – mindannyian – imádják Clintet. Pokolba is, rokonságban állnakClinttel. Sehova sem leszek képes menni anélkül, hogy látnám Cassie-t, Oliviát, Hope-ot vagy Clint bátyjait. Az idősebb lakosok pedig hónapokig mémelni fogják, miután elment.

Tehát maradok, és feldolgozom a fájdalmat? Elfutok, ahogy Derrick után tettem?

Vagy felelősségteljesen viselkedem, és elmondom Clintnek, hogyan érzek, és meglátom, vajon ugyanúgy érez ő is?

De hová megyünk, ha így van?

A fehérje lisztet, a tökkonzervet, a tojásokat és a tejet bámulom, és ráeszmélek, hogy nem menekülhetek folyton az élet elől. Nem futhatok el a problémáim elől. És nem feltételezhetem azt, hogy valahol máshol jobbak lesznek.

A pár évente költözés sok mindent megtanított.

De nem fedeztem fel egész eddig a pillanatig, mennyi mindent tanított nekem a távolságtartásról és az emberek közel nem engedéséről.

Emiatt jöttem a Happy Cat-be, nemde?

Hogy névtelen legyek? Újrakezdjem? Hátrahagyjam a problémáimat ahelyett, hogy megküzdenék velük?

De a baj mindig megtalál. És én mindig ott leszek, mikor valami új helyre érek. Szóval talán itt az ideje, hogy dolgozzak annak megváltozatásán, ahogyan a nehéz időket kezelem ahelyett, hogy elfussak előlük.

– Nem, nem megyek el – szólalok meg. Majd megismétlem, erősebben. – Nem megyek el. Szeretem a Happy Catet. Szeretem az embereket. Annyira kedvesek. És befogadóak. Mintha megértenék a család katonai meghatározását, tudod? Úgy érzem, maguk közül egyként tekintenek rám.

– Biztos vagy benne?

Bólintok magamnak. – Mindenki más itt egy kicsit, és ez az, ami különlegessé tesz mindannyiunkat. Majdnem olyan, mintha ide kellett volna csöppennem. És múlt éjjel Clint elvitt engem a családja téli ünnepségére, és csak olyan… annyira varázslatos volt, Apa. Egész éjszaka. Minden percét imádtam. Nem tudom elképzelni, hogy nem tartozok ide.

– Még ha a tengerészgyalogosod távozik is?

Keményen nyelek egyet, mielőtt azonban kitalálhatnám erre a választ, Apa hozzáteszi: – És mi van, ha megkér arra, hogy menjél vele? Hogy add fel ezt a különleges helyet, amelyre találtál?

Újra könnyek fenyegetnek, ahogy fontolóra veszem a lehetőséget, hogy Clint esetleg tényleg azt akarja, hogy menjek el vele.

Annyi mindenem van itt. A pékségem. A barátaim. A vacak kis albérletem. Mégis, az enyém.

De nem lesz az enyém Clint.

Hacsak…

Hacsak nem leszek bátor.

És elrugaszkodok.

– Apu, mennem kell – suttogom. – Sütnöm kell néhány muffint.

– Ha ez az, aminek ti kölykök ezt hívjátok manapság, komoly fenntartásaim vannak a következő generációnkkal kapcsolatban.

– Apa.

Kuncog. – Szeretlek, tökmag. Sajnálom, hogy megint kihagyom a születésnapodat és a karácsonyt, de hamarosan eljövök, hogy meglátogassalak. Ígérem.

– Én is szeretlek. Légy óvatos. És ez nem mentesít fel attól, hogy felhívj engem a születésnapomon.

– Igenis, asszonyom.

Mosolygok a könnyeimen keresztül, miközben lerakom. De ahogy ismét végignézek az összes kirakott muffin alapanyagon, rájövök, hogy nem tudom megcsinálni.

Nem tudok sütni.

Túlságosan ideges vagyok.

De átkozottak legyenek az idegek. El kell mennem megkeresni Clintet. El kell mennem ehhez a csodálatos emberhez, akit szeretek, és el kell rugaszkodnom.

HUSZONÖT

 

Noelle

 

Fordította: Lillith

 

Nem találom Clintet.

Sehol sem találom őt, és kezdek bepánikolni.

Nem ért haza, mialatt a zuhanyoztam. Nem veszi fel a telefonját. Hope és Olivia nem látta. A szülei nem tudják, hol van. Még a város InstaChat oldala sem jelent le Clint észlelést, ami szokatlan, mivel az idősek brigádja szeret lesifotózni, miközben fut, hogy felhasználhassák új mémekhez.

– A szellem az – mondja Olivia, mikor másodjára felhívom. – Valószínűleg a szellemmel beszél. Találkozzunk a pékségben.

Clintnek hagyok egy üzenetet, hogy legyen szíves megkeresni engem a Második Esélynél, amikor csak hazaér, majd kivágtatok az ajtón, csakhogy eszembe jut, nincs nálam a kocsim. De itt van Clint teherautója, úgyhogy visszakocogok, hogy felkutassam a kulcsait, hagyok még egy üzenetet, miszerint kölcsönveszem, hogy megkeressem, és végül elindulok a városba.

Beállok a pékség mögé a Vespáján ülő Oliviával a sarkamban, ami biztosan hideg. De be van bugyolálva egy sálba és egy meleg kabátba, és hezitálás nélkül lepattan. – Hope is jön.

Valóban, még egy teherautó zörög lefelé a sikátorban. Ősrégi dolog, ami azt jelenti, határozottan Hope az.

És egy utánfutót húz, rajta Don Juannal.

– Ó, Noelle, nyitva az ajtó – mondja Olivia halk hangon. – Ez nem jó.

Bekukucskálok az ajtón, és veszek egy levegőt.

Van valami sötét szétfröccsenve a padlón, a falakon és a munkapultokon, az egyik rézserpenyőm pedig behorpadva és meghajolva fekszik a földön.

– Az Clint igazolványa? – szólal meg Olivia, rámutatva egy hadsereg által kiadott személyazonosító kártyára a padlón.

Ennyi volt.

Ha a szellem, vagy bárki is művelte ezt, bántotta Clintet, sajnálni fogja. Nagyon.

Beszáguldok a helyiségbe. – Hol vagy, te istenverte Grincs?

Körbefordulok, hallgatózok, de mindössze annyit látok, hogy nyitva van a mosókonyhám ajtaja.

A hátulsó, pincéhez vezető ajtó is nyitva.

Ó, ne.

Ha Clint lent van, sosem találjuk meg őt.

Olivia az ajtó felé vágtat, és nincs szükség gondolatolvasóra, hogy tudjuk, mire gondol.

– Ne – szólok neki. – Maradj, és hívd a seriffet. Az én pékségem, az én gondom. Emellett, Clovernek szüksége van rád. A gyerekek nem kellene felnőniük az édesanyjuk nélkül. Én megyek le.

– Minden rendben lesz. – Megérinti a vállamat. – Várj Hope-ra. És Don Juanra.

– De ha Clint megsérült… – Elhal a hangom, megrázom a fejem. – Nem tudok várni.

És nem várok.

Megragadom a legközelebbi fegyvert, és leindulok a hátborzongató pincébe, inkább bele se gondolok, mit fogok találni.

A maradványait valaki reményeinek és álmainak. Elveszett dolgokat, melyekért nem jöttek el. Szemetet, melyet sosem szerettek vagy törődtek azzal.

És kérlek, kérlek, Clintet ne.

Viszont, ha megsérült, és segítségre van szüksége, gondoskodok róla. Gondoskodok Clintről. Egy tengerészgyalogos lánya vagyok, basszameg. Meg tudom tenni.

Ráadásul felfegyvereztem magam a márvány nyújtófámmal, úgyhogy a legrosszabb esetben is tudok tenni legalább némi kárt bárkiben, aki cselszövést tervez ellenem és a pékségem ellen.

Lassan lelopakodok, a falnak lapulva, belesimulva az árnyékokba, de sötét van idelenn.

Eltekintve két halvány fényforrástól a sarokban…

Egy pillanattal később halk hangok ütik meg a fülemet, melyek felhangosodnak, ahogy folytatom a leereszkedésem, óvatosan, hogy ne okozzak semmi zajt.

– Egyszerűen csak megkérdezhetted volna őt.

A hang annyira ismerős és tiszta, annyira élő, hogy a számra kell csapnom az ujjaimat, hogy visszafojtsam a zokogást. Későn jut eszembe, hogy abban a kezemben egy nyújtófát tartok, és végül orrba vágom magam, lekésve a másik személy válaszát.

– Ki van ott? – szól Clint. – Noelle? Te vagy az?

– Mi folyik itt? – kérdezem a vagány-csaj hangomon.

Biztos, ami biztos.

– Nyugodj le, Cukorfalat. Ma reggel megoldottunk egy rejtélyt.

– Épségben vagy?

A kuncogása válaszul annyira jólesik, hogy megint azon kapom magam, a könnyeimmel küzdök. – Alig karcoltak meg.

Megjelenik a lépcső alján, kicsit koszosan, néhány piros karcolással az arcán, megvilágítva a kezében lévő mobilja által, de egészben és épségben.

Lerepülök a lefelé vezető út hátralevő részén, és rávetem magam, leejtve a nyújtófát a földre. – Jól vagy!

Átölel a karjaival, és hirtelen nem érdekel, hová megy a világon, ameddig engem magával visz.

Kérlek, kérlek, magaddal akarj vinni.

– Hé, jól van. – A hátamatsimogatja, mialatt szorosan tart. – Jól van. Senki nem sérült meg. Minden teljesen rendben lesz.

– Szeretlek – zokogom a nyakába. – Szeretlek, és azt hittem, megsérültél. És tudom, hogy menned kell, de szeretlek, és nem akarok elbúcsúzni.

Erősebben szorít, és ez a világ legjobb érzése. – Én is szeretlek, Cukorfalat. Annyira nagyon.

Rekedt a hangja, a karjai pedig annyira erősek és megnyugtatóak, nem csak hinni akarok neki. Én… hiszek neki. Tényleg. Olyan módon érzem mélyen a lelkemben a szavaiban lévő őszinteséget, melyet eddig sosem ismertem.

– Annyira féltem, hogy a szellem elkapott téged. – Nem tudom elég erősen szorítani.

– Barátságos szellem. Ígérem.

– De…

– Tessék. Várj… Van itt valaki, aki tartozik neked egy bocsánatkéréssel.

Felemelem a fejem, emlékezve arra, hogy van egy hallgatóságunk.

Steph Wilson, a szomszédos könyvelői vállalat recepciósa, fent kuporog a rénszarvas kocsi tetején, és úgy néz ki, mint ahogy valaha én éreztem magam, mikor apám leszidott.

Nem találok szavakat, mert tudom, mire céloz Clint.

Hogy a szomszédom – az egyik ember, aki átjött segíteni, miután betörtek a pékségbe – az, aki az összes problémáért felelős.

Talpra állít, és közelebb inti Steph-et.

A lány a földet bámulvalemászik a kocsiról. Közelebb van Clint korához, mint hozzám, de sokkal fiatalabbnak néz ki, miközben hozzánk közeledik, a szokásos komor arckifejezése lágy és bűnbánó. – Az édesapámé volt ez a hely, mikor még egy virágüzlet volt.

Elhallgat. Clint keresztbe fonja a karját, és egy folytasd tekintetet küld felé.

De annyira szerencsétlenül néz ki, nem tehetek róla, meg akarom ölelni. Igen, bántott engem, de világos, hogy sokkalta nagyobb fájdalma van, mint nekem.

– Mikor meghalt, a házát rám hagytam, az üzletét pedig a nővéremre. Én az üzletet akartam, de Amanda nem akart cserélni. Hosszú ideje elköltözött a városból, és egyiket sem akarta. Azt mondta, elvesztegetném a pénzem, ha megpróbálom feléleszteni apa már csődbe ment üzletét, de spóroltam, hogy akkor is megvegyem. És akkor… Nos, akkor te megvetted. De azt gondoltam, ha a dolgok nem jönnek könnyen az itteni első pár hónapodban…

– Hogy elüldözhetnél engem? – fejezem be.

Szipog egyet, szerencsétlenül bólogatva. – Csak… Érzem itt az édesapámat. És hiányzik. Csak több időt akartam vele, tudod?

Le vagyok sokkolva. És fáj.

De egyúttal teljesen megértem.

Nekem is hiányzik az apám, és újra láthatom. A való életben.

Felsóhajtok. – Miért nem kérdeztél meg, hogy esetleg hajlandó lennék-e eladni?

Összeszorítja az ajkait. – Megpróbáltam, mikor először idejöttél. De nem olyannak tűntél, mint amilyen most vagy. Megközelíthető. Barátságos. Te…

– Sérült voltam – fejezem be helyette lágyan.

És szándékosan távolabb lépek mindenkitől magam körül, még ha nem is veszem észre.

– Mi folyik ott lenn? – szól Hope. – Szükséged van Don Juanra? Hallotta Clint hangját, és meglehetősen izgatott, hogy lássa a kedvenc emberét. Bár nem vagyok biztos abban, hogyan boldogul a lépcsőkön.

– Mindjárt felmegyek – szól Clint, gyengéden megszorítva a vállamat, mielőtt a szomszédomhoz fordul. – Steph, mutasd meg Noelle-nek a titkos ajtót. És azután ígérd meg neki, hogy sosem használod ismét. Aztán kérj bocsánatot. Utána ti ketten munkához láthattok, hogy kitaláljátok, hogy hozhatjátok ezt helyre.

Megcsókolja a homlokomat, és belesuttogja a fülembe: – Majd jobban teszed, ha feljössz és megkeresel. Közel sem fejeztem be azt, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek téged.

Felmegy a lépcsőn, hogy távol tartsa a rénszarvast a pékségemtől, és visszafordulok Steph-hez.

– Sajnálom, Noelle – suttogja. – Nem kívántam senkinek, hogy megsérüljön. Csak annyira nagyon vissza akartam kapni a virágboltot, és nem tudtam, hogyan kérjem el.

Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt. – Nos, emberek sérülhettek volna meg. Veszélyes dolog nem tudni, mi van a süteményeimben. Annyi embernek van komoly allergiája, még olyan látszólag ártalmatlan dolgokra is, mint a kávébab és mályvacukor.

Megalázkodik. – Húú, igen… Nem gondoltam erre. Most még rosszabbul érzem magam.

– Nem említve, hogy megsérülhettem volna abban a receptes doboz tűzben. Az te voltál, igaz?

Ismét szerencsétlenülbólint.

– És teis megsérülhettél volna fel-alá járkálva ezeken az öreg, rozoga lépcsőkön.

– Teljesen igazad van. És annyira sajnálom. – Megtörli az orrát, a könnyei most már szabadon potyognak. – Ma reggel feladom magam a seriffnek. És kifizetem a károkat. Csak azt akartam… Azon tűnődtem… – Erősebben szipog. – Szerinted talán beülhetnék ide néha? Kérlek? Hogy közel lehessek az apámhoz?

Talán őrült vagyok, de nem tudom megállítani magam, hogy bólintsak. Karácsony van. Ő pedig egyedül van, és bánatos egy elvesztett szülő miatt. És pontosan tudom, milyen érzés. – Természetesen, édesem.

Kerek szemei felcsillannak. – Tényleg?

– Tényleg. Édesanyám elment, mikor gyerek voltam, és édesapám is hiányzik – mondom. – És mégis szinte bármikor fel tudom hívni, amikor akarom. Nem tetszik a gondolat, hogy most ebben a pillanatban itt maradjál egyedül, és jobban szeretném, ha a bejárati ajtót használnád, de ha el akarsz jönni, hogy beszélj vele nyitvatartási időben, megértem. És benne vagyok.

Rám veti magát, szorosan átölelve engem, miközben ezt mondja: – Ó, köszönöm, Noelle. Annyira köszönöm.

Egyik kezemmel megveregetem a hátát. Kellemetlen érzés megölelni őt – folyton szabotálta a pékségemet, és szörnyű pletykákat terjesztett a Happy Cat idősein keresztül –, de karácsony van.

– Köszönöm – mondja ismét, ahogy elhúzódik. – Annyira sajnálom. És köszönöm.

– Noelle? Steph? Itt van a seriff – szól le a lépcsőn Clint.

Steph megtörli a szemeit, és bólint. – Gyerünk. Készen állok lenyelni a keserű pirulát– mondja, majd elindul fel a lépcsőn.

A pékségem biztonságban van.

Nem lesz újra szabotálva.

De nehéz örülnöm ennek. Nehéz, miután hallottam,miért tette Steph azt, amit.

Emellett?

Jelenleg nem teljesen vagyok biztos afelől, hogy egy pékség fenntartása még mindig szerepel a jövőmben. Ez egy beszélgetés, amit még mindig meg kell ejtenem.

Egy bátor, komoly beszélgetés, amely megváltoztathatja a hátralévő életem folyását.