20.-21.-22. Fejezet

HÚSZ

 

Noelle

 

Fordította: SkyBright

 

A hó nem gyakori Happy Cat városában. Mivel Georgiában élünk, nem számítunk arra, hogy minden télen fehér anyagot látunk. És ha mégis havazik, az általában csak egy vékony jégréteg, amely az egész államot lezárja, anélkül, hogy annyi havat hagyna maga után, hogy hógolyót tudj gyúrni.

Így aztán a tél első napján, közvetlenül alkonyat után, amikor a hőmérséklet a 2 celsius fok körül mozog, besétálok Ryan és Cassie kertjébe, és 15 centis havat találni –valódi havat – a földön, az...

Nos, ez egy csoda.

Megállok az udvar szélénél, és magamba szívom a varázslatot.

A havat.

A ház köré felfűzött karácsonyi fények és az udvaron szétszórt hegesztett szobrok színes fényeit csodálom.

Clover vastag piros kabátban ül a hóban, és úgy tapogatja, mintha varázslat lenne, miközben Jace és Olivia erődöt épít köré, a felnőttek pedig tágra nyílt szemekkel néznek egymásra.

Cassie és Ryan nevetgél Mr. és Mrs. O'Dell– lel.

Blake és Hope csókolóznak azÓz, a nagy varázsló bádogemberének legnagyobb hegesztett szobra mögött.

Egy asztal tele van egy halom házi készítésű cukros sütivel, mogyoróvaj virágokkal és csokoládé fodrokkal, mellette egy össze nem illő bögre gyűjtemény és egy nagy italadagoló, amiben – fogadni mernék az utolsó muffinomban – forró csokoládé van.

Ez szó szerint az a karácsonyi ünnepség, amiről mindig is álmodtam. Család, hó, fények, nevetés és szeretet.

Szeretet... Érzed, olyan sűrű a levegőben, mint a fahéj illata, ami a házból árad, ahol gondolom, valamilyen almabor fő a tűzhelyen.

Sokat gondolkodtam ma a szeretetről. Ahogy visszaszámoltam a perceket, amíg újra láthatom Clintet, és rájöttem, hogy a világ nem lesz teljesen rendben, amíg nem leszek újra vele.

És most itt vagyunk.

És egy hihetetlen éjszakát fogunk átélni. Együtt.

– Hűha! – suttogom, és gyorsan pislogok a szememet szúró könnyek ellen.

Clint a hátamra teszi a kezét, és beljebb vezet az udvarra. – Havat ígértem a hölgynek. Nem szeretnék csalódást okozni neki.

– Hogyan?

–  Apám ismer egy fickót, aki egy bolhapiacon vett egy törött hókészítő gépet. Olyat, amilyet a sípályákon használnak? Mindegy, megjavította, és most minden évben havazik nekünk. Félelmetes, nem?

–  Az. – De az igazság az, hogy nem volt szükségem hóra ahhoz, hogy ez legyen minden idők legjobb karácsonya.

Azt hiszem, csak ő kellett nekem.

Lágyan rám mosolyog, mintha tudná, mire gondolok, és egy perccel később fehér zápor robban körülöttünk.

De ezúttal nem liszt. Hanem egy hógolyó.

Hátraugrom a vérengzéstől Clint vállához, és mögé sietek, hátha még több jön.

– Megvagy! – rikkant Jace.

–  Megkapod, civil! – kiált vissza Clint. – Mindannyian. Menjetek tovább. Lőjetek, mielőtt leterítelek titeket.

–  Már megint beképzelt lettél, öcskös? Mindannyian tudjuk, mi történt tavaly.

Mindkét férfi elmerül a hóba.

–  Ne tedd tönkre a hóemberes havat! – Cassie kiabál. – Vagy segítsetek, uraim, különben a Sunshine Szex Játékok elkészíti a világ legapróbb dildóit, és rólatok nevezem el őket!"

Clint és Jace is megdermed.

– Dada! – mondja Clover.

De ez furcsán úgy hangzik, mint a dildó, és eltakarom a számat, nehogy kicsússzon belőlem a kuncogás. Hope és Blake is köhögőrohamot kap, Ryan szeme pedig elkerekedik.

–  Annyira fejlett verbálisan – sóhajt fel Mrs. O'Dell büszkén.

–  Rendben – mondja Clint egy eltúlzott szemforgatással. – Akkor majd csak túl kell hóemberkednünk téged. Gyerünk, Noelle. Sokkal jobb partner leszel, mint Blake volt tavaly. Akkor sem tudott volna hóember gurítani, ha az élete múlik rajta.

–  Te sem voltál jobb, bármit is mondanak a mémek – vág vissza Blake, és mindenki nevet.

Clint és én kiválasztunk egy sarkot az udvaron, és elkezdünk hóember testeket építeni. Valahányszor összeér a vállunk, még akkor is, ha mindketten vastag kabátban vagyunk, bizsereg a bőröm, és kipirul a testem. Minden alkalommal, amikor rám mosolyog, megdobban a szívem. És minden alkalommal, amikor oda surran, és megdobja az egyik testvérét egy hógolyóval, én kuncogok, és fedezékbe bújok, amikor viszonozzák a tüzet.

Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen boldog lettem volna. Nem akarom, hogy valaha is vége legyen.

Miután a hóemberünk nagyrészt összeállt, Clint vállára teszem a kezem. – Elmegyek a sütikért és a kelléktáskánkért. Szükséged van valamire?

Elkezd hajolni egy csókért, de megállítja magát, majd szégyenlősen elvigyorodik. – Nem, nem kérek. De tankolj fel, Cukorfalat. Szerintem jó esélyünk van megnyerni ezt a versenyt.

–  Szerintem is. – Elindulok a sütik felé, és annyira mosolygok, hogy belefájdulaz arcom. Annyira, hogy nem tudom elűzni a vigyoromat, amikor Cassie és Hope odajönnek mellém.

–  Szóval... te Clinttel vagy itt? – mondja Cassie ravaszul.

–  Igen, azt mondta, nem akar a kilencedik kerék lenni. – De nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Biztos vagyok benne, hogy átlátnak rajtam. Mégis a lazaságra törekszem, amikor megvonom a vállam, és hozzáteszem: – És úgy gondolta, hogy jól esne egy kis szórakozás azok után, ami a pékségben történt.

–  Ha valaha is rájövök, ki a felelős azért, hogy megpróbált elkergetni téged – morog Hope –, akkor Diótörőt és George Cooney– t küldöm utána.

– George-ot?

Cassie bólint. – Biztosak vagyunk benne, hogy a szemetesed az új kedvence. És jó a válságok megoldásában. Néha furcsán emberi.

–  A legjobb értelemben. – Hope felkap két bögrét, és megtölti őket forró csokoládéval. – Diótörő meg... szegény liba mostanában nem volt magánál. Mondtam már, hogy minden éjjel Don Juan karámjában alszik? Nem tudom, mit fog csinálni, ha a rénszarvasoknak megfelelőbb otthont találunk.

Majdnem elejtem a mogyoróvaj virágot, amit rágcsálok. – Micsoda? Mi lenne megfelelőbb, mint a te farmod?

–  Valahol a határtól északra valószínűleg – mondja Hope. – Nyáron túl meleg van errefelé ahhoz, hogy egy rénszarvas jól érezze magát. Olyan helyre kell vinnem, ahol nem melegszik fel nagyon a levegő.

–  Ó, ez szomorú. – Felemelem a vállamat, és hagyom, hogy leessen. – De érthető.

Hope összeráncolja a szemöldökét. – Még mindig nem tudom, honnan jött. Általában ritka állat, a hálózatom képes kitalálni, hogy hol volt, mielőtt eltévedt. Nem sok utazó Mikulás van rénszarvasokkal, tudod? De nem találtam semmit. Senki sem hallott még eltűnt rénszarvasról.

–  Talán tényleg az Északi– sarkról jött – találgat Cassie, és mindhárman kuncogunk.

Olivia csatlakozik hozzánk Cloverrel, akinek vörös az arca. Csak elképzelni tudom, mennyire fázhat, de egyelőre nagyon boldognak tűnik. – Noelle, beugorhatnánk holnap reggel Cloverrel a Második Esélybe? Szeretnék megpróbálni beszélni a szellemmel. Hátha tud valamit mondani arról az üzenetről, amit neked hagyott.

–  Természetesen. – Még mindig nem tudom, mit érzek a "szellemmel" kapcsolatban, de nem árthat, ha Olivia beszél vele.

Ha létezik.

Észreveszem, hogy a férfiak Clint és a hóemberünk köré gyűltek, és azon tűnődöm, hogy vajon őt is ugyanúgy vallatják-e, mint engem. Blake odahajol, és megböki a hóemberünket, és a következő pillanatban már Clint mindhárom bátyjaössze van csomagolva a hóban.

–  Állj oda, és nézzbüszkén – szólok, miközben átrobogok a havon, és előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam.

–  Igen! Egy új mém! – kiáltfelCassie.

–  Köszi, bébi! – morogja Ryan. – Ez eléggé fáj.

–  Ahogy az is, hogy nyolcvanmillió hónapos terhes vagyok a babáddal, édesem.

–  A jóga segít, ugye? – mondja Olivia Jace-nek.

A férfi összerezzen, de bólint. – Igen. Határozottan kevésbé fáj, mint legutóbb.

–  Mondtam, hogy ne csalj! – Hope felnevet, amikor ő is odaér a férfiakhoz, és elkezdi kibogozni Blake-et. – A kecskék emelgetése nem annyira a reflexeidet, mint inkább az izmaidat építi.

–  Megvan a kép? – Clint kihúzott háttal áll, ökölbe szorított kézzel a csípőjénél, totális Superman-pózban.

Imádnivaló és vicces, és nem hiszem, hogy jobban tudnám szeretni, mint én – ó, a francba.

A francba.

Szeretem őt...

Tényleg szeretem.

Szeretem őt.

Nagyot nyelek, mert első kézből tudom, mit jelent szeretni egy katonát. De nem tehetek róla. Ő erős, bátor, földhözragadt és szórakoztató – mindezt egyszerre. És olyan módon van itt nekem, ahogyan csak nagyon kevés ember volt az életemben.

Hogyan ne szeressek belé?

De ez nem jelenti azt, hogy ezt a szerelmet meg is kell élnem. Néha a fejnek kell irányítania, függetlenül attól, hogy a szív mennyire akarja azt, amit akar.

– Cukorfalat?

Mintha látná a belső zűrzavaromat. Ezért mosolyt erőltetek magamra, amiről valószínűleg ő is látja, hogy erőltetett, de meg kell tennem. Érte.

–  Igen, megcsináltam a képet. – Hozzáteszek egy integetést, mert könnyebb őt ugratni és szidni, mint elgondolkodni azon, hogy mit jelent szerelembe esni. – Ugyanakkor, szeretem a tisztességes versenyeket, Mr. Mém. Nem helyes, ha fizikailag kiiktatod a versenytársakat.

Az ártatlanság gesztusaként feltartja a kezét. – Tudták, mire vállalkoznak, amikor belekezdtek ebbe a küzdelembe. Már akkor is, amikor kisgyerek voltam, és szét tudtam rúgni a seggüket.

És most megint nevetek, mert a szülei is nevetnek, és még az összecsomagolt testvérei is nevetnek.

–  Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de jó, hogy itthon vagy – mondja Jace, miközben szabadon hentereg a letaposott hóban.

Clint arcára olyan gyorsan vetül egy árnyék, hogy úgy döntök, biztosan csak képzelődtem, mert mire pislogok, már nevet, és talpra segíti Jace-t. – Igen. És jó, ha vannak könnyű célpontok.

Blake is visszahuppan a földre. – Csak azért vagyunk könnyűek, mert gyanútlanok vagyunk.

–  A magad nevében beszélj – morgolódikRyan, miközben feltápászkodik. – Én mindig gyanakvó vagyok. Csak időnként elterelik a figyelmemet.

Mintha csak azt akarná demonstrálni, hogy miért lehet szórakozott, George Cooney hirtelen odasuhan a hátsó udvarra,két kölykével a sarkában. Mindhárman felugranak a süteményes asztalra, és eltűnnek a zsákmányukkal, mielőtt Cassie és Hope befejezhetné a mosómedve nevének kiabálását.

Ryan megrázza a fejét, és felsóhajt.

Jace, Blake és Clint mindannyian felnevetnek.

Mr. és Mrs. O'Dell forró kakaós bögréjükkel koccintanak. – Az elkényeztetett unokákra! – kiáltják együtt, amitől mindannyian megörülünk.

Az O'Dellek olyan kedves család.

És azt hiszem, elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy a legjobbat szerezzem meg a csapatból.

Legalábbis Valentin-napig.

Jobb szeretni és úgy elveszíteni mindent, mint sohasem megtapasztalni a szerelmet.

Nem tudok egy olyan férfival együtt lenni, aki mindig is jobban fog tartozni az egységéhez és a hazájához, mint ő hozzám. Egyszerűen nem tudok...

Nem igaz?

HUSZONEGY

 

Clint

 

Fordította: Hannah

 

Lehetséges, hogy a Snowman in theDark a kedvenc családi hagyományom. Szar, amikor kihagyom valamelyik évben, de ez egyike az áldozatoknak, amit tudtam, meg kell hoznom, amikor beálltam tengerészgyalogosnak.

Ugyanakkor azt is jelenti, annál jobban értékelem amikor itt lehetek.

De idén?

Ez az ünnep különleges, és nem csak azért, mert a fivéreim a legjobb életüket élik, vagy mert van három vagány sógornőm, egy új unokahúgom, és nemsokára érkezik egy második unokahúg, vagy unokaöcsi.

Hanem mert végre teljesnek érzem a családot. Most, hogy ő is itt van.

Noelle.

A neve is elég, hogy a szívem egy karon fekvőtámaszozzon a mellkasomban.

Nem akarok arra gondolni, hogy nélküle csináljam ezt. Vagy arra, hogy jövőre esetleg a világ másik végén leszek az ünnepek alatt, vagy hogy nem vehetek ki majd szabadságot, akármilyen feladatot is kapok amikor megérkezem az új helyre.

Elhessegetem ezeket a gondolatokat, tökéletes jelenre koncentrálok, a szar, sarkon leselkedő, Cukorfalat nélküli jövő helyett. Rég megtanultam külön választani. Ez az egyedüli módja annak, hogy ne engedjem a csúnya dolgokat beszivárogni az itthoni boldog időszakba.

És még több boldog időt szeretnék Noelle-lel. Magamba akarok szívni minden egyes édes pillanatot, hogy sok emlékem legyen, ami melegít,amikor továbblép azzal a titokzatos férfival, akivel majd találkozik, és aki majd minden pontot kipipál a listáján.

Bassza meg.

Arra a seggfejre sem akarok gondolni.

Noelle olyan alacsony, hogy nem éri el a hatalmas hóemberünk tetejét, ezért felkapom a vállamra, hogy hozzáférhessen. Tesz neki két szén szemet, egy sárgarépa orrot, és egy kemény kalapot. És azután, együtt, a szájához nyomunk egy kitömött nadrágot, aminek aljára cipő van felvarrva – amitől úgy néz ki, mintha épp felzabálna egy síelőt, aki volt annyira szerencsétlen, hogy eltévedjen az erdőben –, és tökéletesnek nyilvánítjuk.

– Hátborzongató – mondja Noelle, tisztán elragadtatva az alkotásunktól.

– Olyan hátborzongató. És tökéletes.

– Egyetértek.– Megveregeti meg a fejem, de nem akarom letenni. Szeretem, ha a lábai körülöttem vannak, függetlenül attól, hogy melyik testrészemnél.

De ha a fivéreim játsszák a szerepüket, és úgy tesznek, mintha nem gyanítanák, több is van köztünk mint barátság, akkor én is teszem, amit tennem kell.

– Kell neki egy név – mondom, miközben leteszem a hótakarta fűre.

– Snowlock Holmes?

– Frostbert Einstein?

– Havas és a Bandita, aki a Vacsorája volt?

– Az egy erős pályázó – mondom, pillantást vetve a bal oldalra. – Talán túl erős az unalmas ellenfelekhez.

Mindketten vetünk egy pillantást Hope és Blake hóemberére, ami kb annyira látszik szilárdnak, amint amilyent két olyan embertől várnánk, akik idejük nagy részét azzal töltötték, hogy ideiglenes falat építettek, ami mögé elbújhattak smárolni.

– TwinkleMcSnowballs? – kérdezi Noelle.

– Tökéletes, Cukorfalat!– nevetek fel.

Megnézem az órámat, mielőtt a családom felé fordulok, és összecsapom a tenyerem.

– Két perces figyelmeztetés!

Clover kezd nyűgös lenni, Cassie fáradtnak tűnik, és Blake meg Hope nyilván menthetetlenek – mint a szüleim, akik azzal töltötték az építésre kapott időt, hogy a nasis asztalt védjék további dézsmálástól.

Ideje a buli ezen részét leállítani.

– Sietsz veszíteni? – kérdezi Ryan, de tudom, észrevette Cassie-t, ahogy ásít és nekitámaszkodik.

– Csak titeket óvlak,Tesó.

Hope is tapsol, de nem azért, hogy magára vonja mindenki figyelmét.

Nem, a sógornőm valamiért izgatott.

– Tudom, még új nekem ez a hagyomány – mondja ugrándozva a hócsizmájában –, de arra gondoltam, jó móka lenne, ha idén pártatlan lenne a zsűrizés.

– Azért, mert a ti hóemberetek ferde – mondja Jace.

– Ne sértegesd a feleségem, seggfej – feszül meg Blake.

– Most már a hóember a feleséged? – kérdezi Ryan.

– A ferde nem egy sértés. – Oliviára mindig lehet számítani, hogy megtörje a feszültséget. Úgy örülök, hogy Jace megtalálta lelkitársát, aki egyensúlyban tartja lobbanékonyságát. – A ferdeség lehet nagyon vonzó is. Csak a felszín alá kell tekinteni.

Mindannyian bámuljuk Blake és Hope nagyon ferde, nagyon nem vonzó hóemberét.

– Úgy néz ki, mintha egymásba csúszott volna pár csigolyája – suttogja Noelle.

Egyetértően kuncogok, kihasználva az alkalmat, hogy dereka köré fonjam a karjaim, lehajtsam a fejemet az övéhez, és válaszként odasuttogjam:

– Fejlődtek a képességei. Látnod kellett volna a tavalyi törekvését.

Noelle ismét felnevet, és az a gondtalan, boldog érzés, ami növekedett a szívemben, szárnyakat bont. Boldog férfiként halnék meg, ha ezt a nevetést hallgatva élném le az életem.

– Szóval– folytatja Hope –, mint már mondtam, hoztunk egy pártatlan zsűrit.

– Mondd, hogy nem rejtettétek el Chewpacát a sufniban – egyenesedik ki hirtelen Ryan.

– Annál jobb. – Odaszalad a sufnihoz, ahol Ryan tartja a hegesztő felszerelését, kitárja az ajtót, és ott van Don Juan, szalmabálát nassol. Felemeli a szőrös pofáját, és mindannyiunkra rámorog.

– Ez pártatlan? – rázza fejét Jace. – Nem, nem. Az a rénszarvas tudja, kitől kapja a zabot.

Hope a szemét forgatja.

– Clintet szereti a legjobban. Ha részrehajló, akkor nem irántam.

– Akkor most már egy rénszarvas elmeállapotát vitatjuk – viccel Ryan.

Hope kioldja Don Juant, és a rénszarvas úgy néz mindannyiunkra, mintha nem lennénk normálisak.

De csak egy percig. Tényleg egy szerető, és nemsokára Hope-hoz simul. Aztán kilép a sufniból, hogy megnyalja Ryan egyik szobrát, mielőtt odabattyog puszit adni Clovernek, és Oliviának. Körbejár, amíg megáll Noelle előtt, és lehajtja fejét, kabátja gombjait majszolni.

– Ó, de édes legény vagy – mosolyog rá Noelle. – Sajnálom, hogy féltem tőled, akkor első este. Akkor még sok mindentől féltem.

És hirtelen féltékeny vagyok egy rénszarvasra.

Az rám néz és felhorkan, amitől Noelle nevetni kezd. És Noelle nevetésére Don Juan odadörgöli pofáját Noelle karjához, közelebb tolva őt a hóemberünkhöz.

– Hé, Mr. Romantikus – húzom meg kissé a hámját. – Állj félre! Te sokkal nagyobb vagy, mint ő.

– Ezt mondta Noelle is – suttogja hangosan Blake, és az egész családom röhögni kezd.

Don Juan leráz engem, még erősebben simul Noelle-hez, aki így belezuhan hóemberünk várakozó karjaiba.

Kivéve, hogy TwinkleMcSnowballs-nak nincsenek karjai, és a tömött hó nem elpusztíthatatlan.

A hóemberünk már oldalra dől, miközben Hope és én, mindketten próbáljuk elhúzni Don Juant Noelle-től, mielőtt az elpatkol. Vacilálok, hogy neki segítsek, de nem akarom elengedni a rénszarvast sem, de Noelle-t látszólag nem zavarja a remekművünk lerombolása, vagy az, hogy mindjárt felborítja a hóemberünk maradványát.

– Hé, legény. Hagyd abba! – mondja Hope.

– Nincs semmi baj, ne aggódj. – Noelle nevetve gurul le a hóemberről, mögöttem keres menedéket, amikor Don Juan megfordul, Noelle-t keresve a vállam mögött.

– Gyere, Don!– csatlakozik hozzánk Blake egy csomag sárgarépával, így sikerül lefoglalnia a rénszarvast elég időre, hogy elhúzzák Noelle-től.

– Állatbarátok. Mindannyian. Olyan büszke vagyok – ragyog fel anya.

– Ooh, ó, hűha– mondja hirtelen Cassie.

Mindannyian egy emberként fordulunkfelé.

A sógornőm meg van görnyedve, zihálva lélegzik, miközben Ryan karjába kapaszkodik.

Ryan lehajol, hogy a szemébe nézzen.

– Cass? Jól vagy? Lélegezz, bébi. Csak lélegezz.

– Lélegzek...– sziszegi Cassie.

– Tudom. Úgy lélegzel, mint egy bajnok. Menni fog.

Néhány másodperc után, Cassie mélyen fellélegzik, és felegyenesedik.

– Hűha.

– Normális dolog ez? – kérdezi Noelle halkan.

– Úgy érted, szüléskor?

– Igen.

– Fogalmam sincs. Mindent, amit tudok a terhességről, a Grace Klinikából tanultam.

Ryan az órájára néz.

– Az első? – kérdezi Cassie-t, aki a fejét rázza.

– Nem, de az biztos a legerősebb. Két órától, hol jönnek, hol nem.

Ryan szemei kikerekednek.

– Ma délután kettőtől?

– Hajnali kettőtől.

Ryan szemei majdnem kiesnek a helyükről.

– Ma hajnal óta?

– Igen, de még nincs itt az idő – mondja Cassie. – Csak téves…. Áááá!

– Két perc – lihegi Ryan. – Két perc. Két perctenként jönnek!

– Hűtsd le magad, és hozd a kocsid, haver!– mondja Jace. – Menni fog nektek.

– Nem szülööööök! – nyögi Cassie, miközben ismét összegörnyed.

– Bébi, megyünk a kórházba – jelenti ki Ryan.

– Nem, nemmegyüüüüüünk!

– Attól félek, de. Még ha azt mondják majd, téves riasztás volt, akkor is meg fognak vizsgálni.

– Ryan nem fog elájulni, ugye? – kérdezi mellettem Blake.

– Nem úgy néz ki – rázom a fejem.

– A fenébe. Én meg hagytalak, hogy rábeszélj arra fogadásra.

– Pancser – vigyorgok a képébe. – Hé, Ry! Hány babát segítettél a világra jönni szolgálat alatt?

– Hármat – kiáltja a válla fölött, miközben a ház felé viszi Cassie-t. – Zárjatok be, ha végeztetek. Majd hívunk a kórházból.

– Nem szülök! – kiáltja Cassie.

Eltűnnek a ház oldalánál, egy perc múlva ismét halljuk Cassie nyögését.

– Talán utánuk kellene mennünk – mondja anya apának.

– Vagy legalábbis gondoskodjunk arról, hogy a közelben legyünk, ha szükség lenne ránk.

A kórház csak hét percnyi távolságra van. De egyikünk sem emlékezteti őket erre, mint ahogy akkor sem tettük, amikor Olivia szülte Clovert.

Hamarosan ők is elindulnak, nyomukban George, Enyveskezű, és a teljescsapat, hangosan csacsogva, látva, hogy a gazdáik zaklatottak.

– George! – kiáltja Hope. – George, várj! Van nálam süti!

George visszakotkodácsol a válla fölött.

Noelle felkapja a fejét.

– Csak nem azt kérdezte, hogy juthat eszébe ilyenkor a süti?

– Ha megérti George-ot, akkor ő is családtag, haver. – üti meg a vállamat Blake az öklével, majd a mosómedvék felé megy. – George. Pénisz nyalóka?

Ez felkelti a mosómedve figyelmét. Meginog, az elülső udvarra, majd Blake-re nézve, nyilvánvalóan tanakodik.

Istenem, imádom a családomat és az állatkertjüket, és alig várom, hogy hamarosan üdvözölhessem az új unokahúgomat, vagy unokaöcsémet.

– Olyan jó, döntetlen lett a legjobb hóember verseny eredménye – mondja Olivia. – Jace, megfognád Clover-t? Valakinek össze kell szednie a sütiket és a forró csokit, hogy Ryan, Cassie és a baba ne a rendetlenségbe jöjjenek haza.

Hope körbevezeti Don Juant a hóemberek előtt, hogy megehesse azok répa orrait. Blake pénisz alakú nyalókát oszt szét a felzaklatott mosómedvéknek. És Noelle nem habozik, hogy Olivia segítségére siessen a takarításban.

Homlokomat ráncolva Jace-re pillantok.

– Hé, neked is van két kezed, és csak az egyik foglalt. Ne csak állj itt, hagyva, hogy a nők szedjenek össze mindent.

– És te mit csinálsz? – kérdezi Jace.

– Téged szekállak, amíg mindketten megyünk segíteni.

– Ne hazudj! Noelle fenekét stírölöd.

Oké, igen, azt is. De segíteni is fogok.

Amint csatlakozunk a nőkhöz a konyhában összeszedni a dolgokat, elkapok egy-két foszlányt a beszélgetésükből, és rájövök, hogy Olivia ismét a kísértetről kérdezősködik. Úgy tűnik, Noelle elmesélte a tegnap este történteket, a lisztbombát és a porba írt Rénszarvast.

– Kérdezted már Don Juant erről? – kérdezi Olivia.

– Nem beszélek rénszarvas nyelven – válaszol Noelle kacagva. – Legalábbis még nem.

– Nos, ő is akkor jelent meg, amikor kezdődtek a kísérteties gondjaid. És maga is rénszarvas. Megyek beszélek Hope-pal. Talán el kellene vinnünk Don Juant holnap a pékségbe.

Noelle megköszörüli a torkát.

– Ühm, normális esetben igent mondanék, de nem hiszem, hogy engedélyezné az egészségügy.

– Ő kint maradhat – mosolyog Olivia. – Az is elég közel lesz. Talán tud valamit a pincében lévő rénszarvasról.

Megállok a forró csoki urnával a kezemben.

– A pékségnek van pincéje? – Ha van, nem láttam, hogy ott szétnéztek volna a rendőrök.

Noelle lefóliázza a sütis tányért.

– Van. De még nem volt elég mentális bátorságom, hogy megbirkózzak az előző tulaj által odalent felhalmozott cuccokkal.

– És a pincében van egy halott rénszarvas?

Felnevet. – Nincs Nem igazi rénszarvas. Karácsonyi dísz féleség.

Ó.

Jace olyan pillantást vet rám, mintha azt mondaná, próbáljak csak gúnyolódni a woo-woo hívő feleségéről, de hé. Ki vagyok én, hogy megszóljam mások hitét. Nekem is voltak furcsa hallucinációim, miután belém csapott a villám.

Különben is, nem árt meghallgatni mások véleményét is.

Clover kezd nyűgösebb lenni, így kipaterolom Oliviát és Jace-t a házból.

– Menjetek! Fektessétek le! Mi befejezzük.

Nem zavar, hogy egyedül kell befejeznem.

Főleg, ha kettesben tesszük azt Noelle-lel.

Amint a testvéreim és a családjuk – és az állataik – elmennek, és senki sem lát, átölelem Noelle-t, és úgy megcsókolom, ahogy azt egész este akartam.

Felültetem konyhapultra, lábait a csípőm köré fonja, és úgy merül el a csókban, mint egy hal, akit túl hosszú ideig tartottak távol a víztől.

Vagy mint egy manó, akitől megvonták a karácsonyt.

A hátát simogatom, miközben mélyen csókolom, de amikor elkezdi kihúzni a felsőmet a farmeremből, eszembe jut, hogy Ryan és Cassie konyhájában vagyunk. Kívánom őt – kurvára –, de nem itt.

Több akaraterővel, mint amire valaha is szükségem volt ahhoz, hogy végigmenjek egy tengerészgyalogos akadálypályán, leválok az ajkairól.

– Elvihetlek valahova?

– Bárhova – feleli habozás nélkül. – Bárhova, ahova akarsz.

És ez a könnyen jövő, egyszerű bizalom szinte megtör.

Nem tudom, hogyan fogom őt elhagyni februárban, de azt tudom, hogy maximálisan kihasználom az addig hátralévő időt vele.

Minden egyes másodpercet.

HUSZONKETTEDIK

 

Noelle

 

Fordította: Szilvi

 

Nem érdekel, hogy hová visz Clint.

Csak szeretek vele lenni. Bárhol.

Fogom a kezét, miközben áthajt Happy Caten, hallgatom halk, morajló hangját, miközben az O’Dell családi legendáiból mesél, a város karácsonyi fényei pedig lágy, ünnepi színekben fürdetnek minket...

Tökéletes. Varázslatos.

Egy stoptáblánál feléhajolok, és megcsókolom az arcát.

– Köszönöm, hogy megosztottad velem a családi ünnepet! A mai este... több volt, mint amit valaha is remélhettem.

Megszorítja a kezemet.

– Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és minden évben megadhatnám ezt neked!

– Micsoda? Létezik valami, amire Clint O’Dell nem képes?– incselkedek vele.

– Nos, felhívhatnám az idő urát, akit ismerek...

Ujjheggyel végigkövetem az állkapcsa erős ívét.

– Nem, nincs szükségem a múltam megváltoztatására. Ha valami, akkor az, hogy nem volt részem az évek során tökéletes ünnepekben, lehetővé teszi, hogy még jobban értékeljem a szép időket. Nem veszem természetesnek az ilyen estéket.

Elfintorodik. – Néha én természetesnek veszem őket.

– Tényleg?

– Kihagytam néhány karácsonyt, így tudom, milyen érzés nem itt lenni. De arra is ügyeltem, hogy a szabadidőmet, amíg bevetésen vagyok, a barátaimmal töltsem. A választott családommal. Néhányan közülük küszködnek az ünnepek alatt, néhányuknak nincs családja, így jó együtt lenni. Felemeljük egymást. És soha nem vagyok egy telefonhívásnál messzebb a testvéreimtől és a szüleimtől. Ez segít.

Befordul egy kocsifelhajtóra, én pedig nevetni kezdek, mert pontosan tudom, hol vagyunk.

Felvonom a szemöldököm.

– Beosonunk a gyerekkori hálószobádba, és felszenteljük?

– Csak szeretnéd, Cukorfalat! De nem, valami jobb lesz. Kint. Elég meleg a kabátod?

A kesztyűm kissé nedves a hóban való játszadozástól, de a kíváncsiság győz a fagypont közeli hőmérséklet miatti aggodalom felett. Különben is, ha fáznánk, biztos vagyok benne, hogy találunk valami kreatív módot a felmelegedésre.

– Igen, jól vagyok– mondom.

És jól is vagyok. Nagyon jól.

Amint kiszállunk a kocsijából, és a keze az enyémben van, még jobban vagyok.

Ahelyett, hogy az üres házba mennénk, elvezet az oldala mellett egy ritkás fás völgybe. Tavaly nyáron volt egy közös pillanatunk ennél a háznál, amikor süteményeket szállítottam Blake és Hope bulijára, és George és a családja sarokba szorítottak.

Clint természetesen a segítségemre sietett.

Ma este csak mi vagyunk itt. Mindenki más a kórházban van Ryannel és Cassie-vel, és gondolom, Clint bármelyik percben elkezdhet üzeneteket kapni a hírekről. De egyelőre csak mi ketten vagyunk itt, kanyargunk az erdőben, egy halkan csobogó patak mellett a tél első napján, és a félhold mutatja az utat.

Minden furcsaság ellenére, ami a Második Esélyben történik, még sosem éreztem magam ennyire elégedettnek. Még annak tudatában is, hogy Clint és én megegyeztünk, hogy ez a kapcsolat rövid távú marad, nem tudok mit kezdeni a bennem virágzó optimizmussal.

Nem beszélünk, de nem is kell. Nem, amíg egymás kezét fogva élvezzük ezt a tökéletes, békés estét.

Az első emelkedő tetején Clint megáll, és felém fordul. A mögötte lévő tisztást betöltő holdfénytől megvilágítva, ő... valami más.

Mint a sziklavetés görög istene, aki azért jött le, hogy egy szerencsés lányt megáldjon a csókjával.

És van egy olyan érzésem, hogy én leszek az.

– Itt rejtőznek a karácsonyi manók?– kérdezem mosolyogva.

Megrázza a fejét. – Itt csapott belém először a villám.

A szemeim elkerekednek. – Először!? Istenem, Clint!Megint beléd csapott a villám?

Olyan komolyan néz rám, amilyennek még sosem láttam, és a fülem mögé tűri egyik hajfürtömet.

– Igen, megtörtént.

– Mikor?

– Amikor találkoztunk.

Ha fennállt is a veszélye, hogy megfázzak, az elpárolog a mellkasomban emelkedő meleg izzásban.

– Szóval az volt az– suttogom.

– Te is érezted!

Igen, éreztem. Persze, hogy éreztem. Hogy is ne éreztem volna? Clint egy természeti erő, akárcsak a villám. Az egyetlen őrült dolog az, hogy ő is ugyanígy érez egy olyan viszonylag hétköznapi ember iránt, mint én.

De talán nem is őrültség. Talán az ilyen villámok csak párban csapnak le. És talán a szerelem mindent rendkívülivé tesz.

– Igen– erősítem meg, mielőtt beismerném: – Megijedtem tőle.

– Még mindig félsz?

Felnézek a jóképű arcára, eltökélten, hogy elmondom neki az igazat. Mert tudom, mennyire fontos ez neki, és mert tudom, hogy ő mennyire fontos nekem. – Bizonyos szempontból igen. De leginkább...

– Leginkább?– ösztönöz, és a hangjából olyan feszélyezettség hallatszik, amely egyértelművé teszi, hogy ez a pillanat számára is ugyanannyira fontos, mint nekem.

– Leginkább csak megőrülök érted– mondom. – Te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam.

– Dettó, Cukorfalat– suttogja, mielőtt lehajolna, hogy elkapja az ajkaimat.

És ahogy már annyiszor megtettem korábban is, belesimulok a várakozó karjaiba. De ezúttal nem menekülök semmi elől.

Ezúttal valami felé futok.

Hozzá.

A szerelemhez.

Talán bolond vagyok, hogy elhiszem, hogy ez szerelem, és hogy működhet, amikor már annyiszor elbuktam, de nem tehetek róla. Minden porcikám azt zümmögi, hogy Clint az, akire vártam. Rá bízom az életemet.

És a szívemet.

Így hát kockáztatok, és engedek a csontig hatoló szükségletnek, hogy mindenemmel szeressem őt. Lábaimat a karcsú dereka köré fonom, miközben nagy kezei a fenekemet gyúrják. Végigsimítok rövid haján, végig a nyakán, a széles vállán, memorizálom az érzését, simogatom, ahogyan megtanultam, hogy szereti, új titkos pontokat keresek a testén, amelyek nyögésre késztetik.

– Noelle– mondja az ajkamra, és a szavaival csókol. – Akarlak téged! Annyira nagyon! Szükségem van arra, hogy benned legyek!

– Igen– zihálom. – Itt vagyok. Most.

Kibújik a kabátjábólegyik karjával a másik után, és megcsókol, miközben a puha anyagot a földre dobja, és lehúz, hogy ráfeküdjek. – Túl hideg van?

– Túl perzselő vagy ahhoz, hogy fázzak! – Addig rángatom a pólóját, amíg a kezemet a kemény hasizmokra nem tudom tenni, amelyeket két napja végigjártama nyelvemmel.

– Nem tudok betelni veled– mormogja, miközben lehúzza a kabátom cipzárját.

A fenyőtűk között szellő libben, de én nem érzem.

Csak Clintet érzem.

A meleg bőrét. A határozott érintését. A szája melegét, miközben felhúzza a pulóveremet, és a melltartón keresztül a mellbimbómat szopogatja.

Ujjai mélyen a derékszíjam alá surrannak, amitől felzihálok. Megvonaglok az érintésétől, és könyörgök: – Még, igen, kérlek– amikor a hüvelykujja súrolja a csiklómat. – Mindent akarok belőled!

– Basszus, Noelle! Annyira akarlak! Ma este nem tudok időt vesztegetni!

A farmernadrágjának a gombjához nyúlok. – Időt vesztegetni hülyeség! Te. Bennem. Most!

– Imádom, amikor barlanglakóvá válsz, Cukorfalat! – dörmögi, miközben mindketten a nadrágunkkal vacakolunk. Clint remegő kézzel ránt elő egy óvszert a zsebéből, és feltépi.

– Fázol?– suttogom.

– Nem, csak kétségbe vagyok esve, Cukorfalat! Kétségbeesetten vágyom rád!

– Én is! – Hanyatt lököm, és segítek rácsúsztatni az óvszert a vastag, kemény hosszára. Aztán fölé ereszkedem, és mélyen magamba vezetem.

A szemem kifordul a puszta gyönyörtől, amiért érzem, ahogy kitölt minden üres, fájó centimétert, és ő is felnyög.

– Istenem, Cukorfalat– olyan csodálatos érzés! Mindig olyan csodálatos vagy!

Felemelkedem és visszacsúszom, de én sem vagyok stabil vagy nyugodt. Meg vagyok rendülve. Ettől. Tőle. Attól, hogy mennyire szeretnék közelebb kerülni hozzá. Hogy mennyire szeretném boldoggá tenni. Hogy gondoskodjak róla. Hogy olyan jól érezze magát, hogy már neis emlékezzen, milyen a fájdalom, a szomorúság vagy a szenvedés.

Leginkább azt akarom, hogy tudja, hogy szeretik, és sokkal könnyebb a testemmel megmutatni neki, mint kimondani azokat a félelmetes szavakat.

Felemelkedik az egyik könyökére, miközben lovagolok rajta, egyik nagy kezével megfogja a fejemet, az arcomat az övéhez húzza, amíg újra nem csókolózunk, miközben ő belém döf, én pedig ringatózom a kemény hosszán.

Soha nem kötődtem még ennyire egy másik emberhez, és ez nem csak fizikai.

Érzem benne a vágyat, hogy ez az egész tartós legyen– nem csak ez a pillanat, hanem mi ketten.

Én is azt akarom, hogy ez az egész tartós legyen, de már most látom, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni. A gyönyörnek ez a csodálatos, tökéletes csomója úgy gyűlik a bensőmben, hogy kezdek csillagokat látni, valahányszor lehunyom a szemem.

Mintha érezné, milyen közel vagyok, Clint visszahúzódik, és a tekintetemet tartva mondja: – Noelle, bébi, Istenem, én...

– Igen, én is– zihálom, miközben az orgazmusvégigdübörög rajtam.

Ő felkiált, a farka körül lüktetnek a belső falaim.

Erősen összeszorítom a szemem, és a fejemet a vállába temetem, miközben a gyönyör hullámozva lüktet bennem.

Soha nem volt még ilyen tökéletes egy éjszaka. Tele örömmel, nevetéssel és szerelemmel.

Megmentett háziállatok és megtalált család.

Új élet.

Boldogság.

Clint miatt sokkal inkább biztonságban és nagyra becsültebbnek éreztem magam, mint egész életemben valaha. Most rajtam múlik, hogy megmutassam neki, hogy tudom, hogyan viszonozzam a szívességet. Ez az ember sokkal több, mint egy sor kipipálandó mező. Ő egy természeti erő– ellenállhatatlan, tagadhatatlan, és bármilyen áldozatot megér, hogy továbbra is csapkodjanak a villámok közöttünk.

– Otthon tovább?– kérdezi végül, és megcsókolja a halántékomat.

– Igen– mondom, és megborzongok. – Most, hogy az élvezet véget ért, úgy érzem,befagy a seggem.

Csúfolódó, megrémült arckifejezést ölt. – Akkor jobb, ha elhúzunk innen a francba! A segged az egyik kedvenc testrészem. Az ajkaid, a melleid és a pokolian aranyos kis köldököd mellett.

– Eléggé odavagyok az ujjaidért– ismerem be. – És az alkarodért.

Elvigyorodik. – Igen, meg tudtam volna mondani! Egyszer-kétszer rajtakaptalak a nyálad csorgatásán. Vissza a teherautóhoz?

Megrázom a fejem.

– Dehogy! Megyek kocogni. Ez a fickó, akivel ismerkedek, olyan gyakran akar dugni, hogy gondoltam, megpróbálok jobb formába kerülni.

– Ez egy remek ötlet! – Újra megcsókol. – És egy szerencsés fickó. Köszönöm ezt neked. Ez volt... a legjobb.

– Az volt– suttogom. – Menjünk haza!

– Haza– visszhangozza, és jól hangzik.

Tökéletesen jól hangzik.